2016. október 13., csütörtök



DESIGN WEEK 2016, Sepsiszentgyörgy


  FELHÍVÁS

  A Design Hét Sepsiszentgyörgy keretében 2016. november 21–27. között újra megszervezzük az erdélyi designerek kiállítását.  Erre olyan designerek, formatervezők, építészek jelentkezését várjuk, akiknek elkészült vagy prototípus formájában meglévő munkáik vannak, és azokat be szeretnék mutatni a Design Hét közönségének. A kiállításra való bejelentkezés határideje 2016. október 25. Jelentkezésüket a sepsidesignweek@gmail.com címre várjuk, kérjük, az-e-mailhez mellékeljenek egy szakmai önéletrajzot és a kiállításra szánt tárgyak fotóját.



2016. október 4., kedd

Új Kriterion Galéria, Csíkszereda


Cristian Sida
A narratív dripping egy formája



  Kétségtelen, hogy minden képzőművészeti forma egy vagy több ellentmondásra épül. És mert egy forma sohasem semleges, mindig találunk majd olyan (rejtett vagy látszólagos) jelrendszereket, melyek értelmet adnak neki.
  Első látásra Cristian Sida festészete az absztrakt és a figuratív közötti félúton helyezkedik el. De hát tudjuk, hogy nincs abszolút központ. (Az emberi test, egy kalitka, egy kastély többé-kevésbé mindig asszimetrikus.) Úgyhogy elővigyázatosaknak kell lennünk, mert a vonalaknak és a színeknek ebben a kavalkádjában, mely könnyedén elillan a pasztell, a világos tónusok felé, a lila, a fehér-rózsaszín irányába, melyben minden beolvad mindenbe, vannak olyan elemek, melyek előbukkannak, még akkor is, ha érzünk bennük egy öntudatlan vágyat, hogy ne váljanak ki teljesen abból az archaikus káoszból, melyben szárba szökkentek, és ahová az alig sejthető hangok visszahívják őket.
  Ez a fiatal román művész (1974. április 13-án született Aradon) felhagyott az „absztraktnak” nevezett nyelvezettel, és azt dolgozta ki, amit én „drippingfigurativ”-nak minősítenék. Más művészek, még a jelentősebbek közül is, mint Jean Hélion (1904-1987), és elsősorban Nicolas de Staël (1914-1954) ledobták magukról azt a könnyed, paplanszerű nyugalmat, melyet az absztrakcionizmus jelentett a számukra.
  Tudnod kell kiszakítanod magad a könnyebbségből. Ezt teszi Cristian Sida is egy intelligens festészet révén (vajon nem ártok neki, ha egy ilyen jelzőt vágok hozzá?), mely éppen olyan érzékeny, mint amilyen megfontolt, éppen olyan konstruált, mint amilyen zsigeri. A vízszintes formák, melyek olykor a panoramikusig tágulnak, olyanok, akár egy pántlika, mely a végtelenségig pörögne, hasonlóan azokhoz a szalagokhoz, melyeket még a legutóbbi években is használunk, és melyeket a festő időnként barnára, lusta kakaószínűre, pasztellesen kecsessé fest. Szinte nincs is semmi élő, savas. Olyan ez, akár egy saga, szokatlanul narratív, szakadozottság nélküli, egy folyamatos ív. A vásznak formája tökéletes replikája Le Corbusier vízszintes ablakainak. A festő egyfajta kirobbanást, a tér érzékeny vibrálását festette meg. Vég nélküli történet ez egy óriási vektorra festve, mely úgy lebeg a folyamon, akár egy dugó. Gyakran egy képen több festmény is van. Elmondhatjuk, hogy kutyák, lovak, talán egy bakkecske van ott. Különféle fátylak abban a valóságosban, mely széttöredezik. Főleg a profilból ábrázolt emberek, akik valamire mutatnak az ujjukkal, kinyújtott karuk előre mered, sugallják azt, hogy „kívül állnak”, annál is inkább, mert a görbületek, a grafikai vonalak bevésik a megfejtésre váró síkokat. Formálisan Pollock vásznaival rokoníthatók a Sidáéi, ezek a lágyan felsértett képek. Valóban létezik egy sorsszerűség, még ha egymásra vetített síkokban is. Nyüzsögnek, zsibognak. Hitetlen szemünk előtt különféle dolgok jelennek meg: sziluettek, melyek fotogramokhoz hasonlóak. Ritkábban a szemből bemutatott figurák, akkor pedig inkább „egyiptomi” pozitúrában jelennek meg, mintha menekülnének vagy eltakarnák magukat. Menetelnek, biztatják egymást, esetleg meg is botlanak egymásban, mint Brueghel vakjai és nyomorékjai, vagy mint az indiánok, akik sorban haladnak, és átmenvén egy hágón, hogy átvegyek egy metaforát, mégpedig a westernét, a memória útvonalát rajzolják ki, mely kiáltásoktól, üvöltésektől és veszettségtől hangos. (És mert a képeket tönkreteszik, a teret pedig újraalkotják, más értelemben is „hágó” lesz, ezúttal nem geológiai, hanem földrajzi értelemben.)
  Az előbb Brueghelre céloztam, de ha egy másik elődöt kellene találni a nyugati kultúrában, még régebbit akár, mely szintén ezt a narratív drippinget űzte, ezt valószínűleg a Bayeux-i kárpitok között lehetne megtalálni, vagyis a keresztény kultúrában, egy legendákkal és a világvégéről szóló történetekkel teli középkorban.
  Mi egy előszó feladata, ha már valóban szolgálnia kell valamire? Mézesmázos képmutatással azt mondhatnánk, hogy az előszavak azokban a könyvekben töltenek be valódi szerepet, melyekben csakugyan betöltik a bevezetés funkcióját. A valóságban azonban világosan tudjuk, hogy az előszókat utólag írják, és hogy ők egy dicséretet tartalmaznak, megmagyarázzák vagy újraalkotják a szövegben megjelenő diszkurzív folyamatokat, miközben az lenne a dolguk, hogy megadják a szót az utánuk következő írásnak. Általában egy „bevezető” nem tesz semmi mást, mint hogy megismertet a szerzővel és a tekintély pecsétjét üti rá, még akkor is, ha egy előszó ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, amit esetleg elfelejtettek, vagy amit meg sem találtak a beszélgetés folyamán.
Alain (Georges) Leduc, író, művészet kritikus
(Fordította Demény Péter)

  Cristian Sida csíkszeredai kiállításának megnyitójára, 2016. október 12-én, 18. órától kerül sor az Új Kriterion Galériában (Petőfi utca 4.)