2020. szeptember 29., kedd

I LOVE PLASTIC

Kis Ender kiállítása Csíkszeredában

 

Kis Endre, I love plastic című kiállítását tekinthette meg a nagyérdemű szeptember 10-23. között a csíkszeredai Megyeháza Galériában. Az alábbiakban, ez alkalomból olvashatják  Muladi Brigitta, a művészről írt elemző írását.

Kis Endre a montázsokkal, különböző képkivágásokkal, figuratív, és absztrakciós formákkal kísérletezik, egyrészt ismeri és használja a klasszikus festészet idézeteit, másrészt az izmusok utáni forrásokból, az internetes szörföléseiből táplálkozva építi a mai kor dekonstruktív, széttöredezett, fragmentált ugyanakkor nem a formátlanságot és a befejezetlenséget, hanem az animációs filmek totális világpótlék érzetét keltő ún. poszthumán, posztdigitális, festészetét, ami az animációk, számítógépes játékok és a hibridlények világába kalandozó mozgóképes kultúrához áll közel.

Klasszikus mestereken iskolázott figurális festészete a mai emberhez szól, gyakran épít be önreflektív elemeket, önarcképet – mindennemű pszichés elmozdulást, rezdülést, ezzel a mai embernek az illúziókat vesztett, kibillent mai pszichés állapotára reagál.

Kis Endre olyan generáció művésze, aki élettereinek párhuzamos világait, a művészettel elfoglalt személyiség és az egyszerű, puritán falusi környezet, a külvilág és a változó tudat dichotómiájának hatásait dolgozza fel műveiben. Ő is használja a festészet kimeríthetetlen klasszikus forrásait, de ezeket már korai portréin is igyekezett dekonstruálni. A festészet világából, amiben szocializálódott, így mára már csak fragmentumok maradtak, amelyek élő organizmusokként olvadnak bele a szerves és szervetlen masszába, amely a képein feltűnő hibrid lényeket alkotják.

Nem jelöl meg konkrét elődöket, mintákat, mértékeket, vagy példaképeket sem, de alkotómódszereinek némelyike számomra összecseng George Condo, mai amerikai művész portréival, Belin spanyol grafiti művész hatalmas falakat beborító arcképeivel. Már a klasszikus pop art művészei is produkáltak munkásságuk vége felé mixeket, fragmentumokat mint Lichtenstein például, s ez azóta sem szűnt meg minta lenni.

Kis szűkebb környezete – nem is hinnénk – természetközeli, egy apró faluban él, vajdaságiként, Erdélyben. Zárványként egy idegen kultúrában, zárványként egy nagy országban. Ez a létsors szinte minden festményén zsigeri erővel jelenik meg, egy a semleges monokróm felületből kitörő, lávaszerűen összeolvadt formamaradványok sűrítménye képében. Szellemi terét viszont mindezek ellenére egy már szinte elfeledett nagyvárosi gondolkodó szavaival írja körbe.. Kosztolányival. Valóban, ahogy önelemzésében az írót idézi, „a szem egyformán láthatja a pillangót és a gilisztát”, viszont az agy képes eljátszani ezzel az érzékszervünkkel és szelektíven csak azt mutatja meg, ami épp a törekvéseinek, lelkiállapotunknak megfelel. Kis Endre belenyúl ebbe a folyamatba és nem engedi, hogy válasszunk. Egyszerre, egyenértékűen teszi ki elénk a rútságot és a szépséget, a horrorisztikus biomasszát és a harmonikusan tálalt  geometrikus formákat, a felismerhető elemeket, az organikust és a szervetlen tárgyat, az absztrakt felületeket éppoly műgonddal munkálja meg, mint a figurákat, testeket. Mixeli a szentet és a profánt, citálja a klasszikus toposzokat.

Radnóti Sándor „a mértékről és az értékről” írt remek esszéjében két kapuról beszél, amin bárki átjuthat. Az egyik a konceptuális művészet kapuja, amit itt a Pécsi Műhellyel hoznék kapcsolatba. Ezen keresztül az értelmező eljut egy radikálisan irracionalizált ízlés- fogalomhoz, a műalkotások olyan radikális érzékietlenítéséhez és hiperintellektualizálásához, mint amit Arthur C. Danto hajtott végre művészetbölcseletében, ahol bármi műalkotás lehet. Az a "bármi", Duchamp kerékküllői közül vagy vizelőcsészéjéből bújt elő – mondja Radnóti.

 A második kapu nem lehet más, mint a tradíció végtelenített multiplikációja. Ezen a kapun is minden és mindenki átjuthat. A művész számára mértékadó tradícióegyüttes egy része mintaadó is, és ezzel nemcsak fenntartja, hanem tovább is fonja egy tradíció fonalát. A határozatlan névelő azonban itt végtelen tetszőlegességet jelenthet, a mértékadó tudatosított minta bárhonnan vehető, a privátszféra egyszemélyi, megoszthatatlan hagyományaitól (amely a mélység, a rilkei "üres Túlsok" irányába mutat) egészen a felületesen abszorbeált és absztrahált idegen hagyományokig (amely viszont a "tiszta Túlkevés" irányába mutat). És ahogy az üres Túlsok és a tiszta Túlkevés egyáltalán nem áll olyan messze egymástól, úgy a mai művészeti diszkurzus két kapuja, két szélsősége is - már ahogyan a szélsőségek tenni szokták - átjátszhat egymásba.”
Az itt látottak kétségkívül a „túlsok” kategóriába tartozhatnak, repetitív műveket, sorozatokat, variációkat látunk, a kompozíciók kulturális-és vizuális javak hipermixei, ugyanúgy ahogy a mintavételi helyek, a fotók, reprodukciók, film, festészet, politika, történelem – s ahol ezeket mind ömlesztve találjuk – az internet, a világháló. Ez nem látható, csak a mixelő számára, ez egy belső világ. Kis Endre „metaforikus térnek” nevezi, ami kifelé és befelé is nyílik, egy meghatározhatatlan mélységbe és távolságra.

Ezt a határtalanságot látjuk a képeken, távolról egybemixelt képi mintákat. Ugyanakkor a festészet fenomenológiáján belül maradunk, egy olyan felületen, ami kétdimenziós, olyan munkákat látunk, amelyek emberi kéz munkái.  Kis azt emeli ki, ami számára a legproblematikusabb, összehozni, rendet teremteni, a sokféle között, vagy legalábbis békés egymás mellett élésre kényszeríteni az ellentétes erőket, vizuális elemeket, kultúrákat. (Muladi Brigitta művészettörténész)

2020. szeptember 28., hétfő


Virtuális megnyitóra kerül sor a 6. Székelyföldi Grafikai Biennálén

   

A globálisan elterjedt koronavírus-járványra való tekintettel a szervezőknek módosítaniuk kellett a 2020-as biennálé szervezésén. A járványhelyzet sajnálatos módon a G6 rendezvényeinek lebonyolítását is negatívan érintette, ennek eredményeként idén elmaradnak az előző években megszokott kiállításmegnyitók, a kísérőrendezvények és a díjátadó gála.

Idén virtuális térbe költözik a 6. Székelyföldi Grafikai Biennálé kiállításmegnyitója. Ez alkalommal az érdeklődők a G6 Facebook oldalán (https://www.facebook.com/grafikaiszemle) 2020. október 10-én, 18 órától követhetik majd a megnyitóra készült kisfilmet.

A 6. Székelyföldi Grafikai Biennálé azokat a szakmai tendenciákat hivatott bemutatni, amelyekre a kísérletezés, a határok átlépése, az esztétikai normák újra értelmezése vagy a korábbi hierarchiák lebontása a jellemző. A G6 arra várt válaszokat, hogy a különböző nemzetiségű és kultúrkörhöz tartozó alkotók milyen válaszokat adnak globalizációs, politikai, gazdasági és egyéb társadalmi kérdésekre? Miként jelenítik meg közvetlen környezetük vagy saját személyes létük problémáit művészetükben, a kortárs művészi grafika nyelvén miként érvényesülhet hagyomány és abszolút megújulás.

Idén közel 2100 pályamunka érkezett be 65 ország 868 alkotójától.

A G6 zsűrijét nemzetközileg elismert művészettörténészek és képzőművészek alkotják: dr. Alice Andreea Iliescu a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem adjunktusa (RO), Prof. dr. Erőss István az egri Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézetének professzora (HU), Sona Harutyunyan művészettörténész a KulturDialog Armenien Alapítvány elnöke, a Jereváni Nemzetközi Grafikai Biennálé igazgatója (AM), dr. Marcin Bialas a Katowicei Szépművészeti Akadémia docense (PL), Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a sepsiszentgyörgyi EMŰK vezetője (RO/HU), Kónya Ábel a Miskolci Galéria igazgatója, a Miskolci Grafikai Triennálé kurátora (HU) és Ferencz S. Apor képzőművész a G6 kurátora (RO/HU).

A zsűri az idén 12 díjat ítélt oda a legszínvonalasabb munkák alkotóinak: a Biennálé fődíját, a Nagy Imre díjat, a Plugor Sándor díjat, a Nagy Pál díjat, a Baász Imre díjat, Magyarország Főkonzulátusának díját, az Eszterházy Károly Egyetem díját, a Partium díjat a Partiumi Keresztény Egyetem részéről, a Magyar Képzőművészeti Egyetem díját, a Zereda Művésztelep díját, a Pulzus Művésztelep díját, valamint a Gyergyószárhegyi Művésztelep díját.

Szintén a Biennálé Facebook oldalán lehet majd megtekinteni Jing Liu (CN), az 5. Székelyföldi Grafikai Biennálé fődíjasa, MASTERS című kiállításának virtuális megnyitóját 2020. október 12-én, 18 órától.

2020. augusztus 27., csütörtök

 

Gyergyószárhegyi Őszi Művésztelep 2020

   1974 augusztusában Zöld Lajos, Gaál András, és Márton Árpád közösség, valamint művészetteremtő munkája során megalakult a gyergyószárhegyi művésztelep. A hagyomány, melynek gyökereit a nagybányai művészkolónia, valamint Kós Károly hagyatéka jelenti, immár 46. éve teszi gazdagabbá és színesebbé az erdélyi kortárs képzőművészeti palettát. Amikor kortárs képzőművészetről beszélünk, némiképp árnyalnunk kell a kérdést, hiszen jelentésében egyaránt fókuszálhatunk azokra az alkotókra, akik egy időben élnek, és alkotnak, másfelől pedig érthetjük rajta azon művészek közösségét, akik az aktuális korszellem szemlélésével, megmutatásával, kritikájával foglalkoznak. Jelen tárlat esetében azonban úgy gondolom, hogy a kortárs művészet ezen két meghatározásának elkülönítése megkerülhető, hiszen a megmutatkozó alkotók mindenike fiatal, a mai világ szülötte, napjaink művészetének értékesítője, és egyben a mindennapok kritikus, megértő, vagy éppen kevésbé megértő szemlélője, megélője. Ezen a ponton engedjék meg nekem, hogy bemutassam az elmúlt 10 napban, a táborban résztvevő művészeket, név szerint: Berze Imrét, Csóka Szilárd Zsoltot, Gagyi Botondot, Ionel Mihait, Livia Moldovant, Makkai Istvánt, Nicu Barbot, Oana Nastasachet, Oláh Rékát, Roxana Daniela Ajdert, Szabó Anna- Máriát, Zsigmond Adélt, és végül, de nem utolsó sorban a tábor művészeti vezetőjét, Ferencz Zoltánt.

   Mondják, hogy a hagyományos művészeti ágak, mint a szobrászat, festészet, grafika, a formákról, színekről, vonalakról szólnak. Azonban a tárlaton végighaladva azt láthatjuk, hogy bizony van, hogy a környezet, a kivitelezés módja, vagy éppen a mondanivaló felülírja a hagyományos szerkesztés szabályait, és felrúgja a korábban meghatározott és elfogadott konvenciókat. Ha a kiállításon megmutatott festészeti tételeken kezdjük a sort, azt mondhatjuk, hogy mindegyikük formabontó a maga egyedi módján. Keveredik a grafikai technika a festészet eszközeivel, és a szobrászatból ismert formai megoldással Csóka Szilárd Zsolt alkotásain. Mindez úgy, hogy közben a művész szociális érzékenysége tükröződik a semmibe meredő arcokon, az elgépiesedett, globalizált alakokon, akik kevésbé intenzíven képesek megélni a mindennapi emberi jelenségeket, kapcsolatokat. Absztrahál és esszenciákat ragad meg Oana Nastasache alkotásain. A fiatal festőnő vásznain figuratív, kézzelfogható kiindulópontokat bont szét darabjaira a lényegi egységeiket keresve, mindezen idő alatt pedig műveiben önálló entitásokat, erőteljes kontrasztokat szerkeszt. Gagyi Botond festményei a groteszk minőségével élnek. Kedves, harmóniát sugárzó témái, mint például a gyermekkorból visszaköszönő lufisbácsi, vagy a nyári szieszta élménye harsány és vibráló keretbe kerülnek, olyan beállításokat kapnak, melyek meghökkentők, és néha talán ijesztők, hátborzongatók. Roxana Ajder művein követi festőkollégája groteszk beállítású nőalakját. Egyfajta kettősséget láthatunk. Az egyszínű, erős háttér elé központba kerül a 21. századi nő, a maga foglalatosságaival, a grafikában használt nyomat-szerű technikával megjelenítve. Így a sziluettek szinte belevesznek a kialakított háttérbe, bizonytalanokká, talányosakká válnak. Megjelenik a fa, mint felhasználási felület, a béka, mint múlandó és mégis örök elem. Az organikus anyagon Szabó Anna- Mária vibráló, ugyanakkor harmóniát és csendességet sugárzó mikroorganizmusai, festett sejtrészecskéi egy olyan egységet formálnak, mely egyaránt eredeztethető a művész természettel, de a műalkotás külvilággal alkotott összhangjából is. Festészeti tárlatunk utolsó színfoltját a kékek, és barnák együttélése alkotja, melyet Nicu Barb ecsetkezelése tesz robbanásszerűvé. Az alapvetően non-figuratív testeket visszaadó műalkotások közvetítenek a szemlélő felé valami valóban dimenziókon túli élményt, mely élmény már- már képes lehet akár alakot is ölteni. A művész feltöri a festészeti konvenciókat. Egy évszázaddal korábban, ha szobrászatról kellett volna beszélnem, valószínüleg a vésőkezelésről, a mintázás, az öntés technikájáról értekeztem volna. Ma azonban ez már egy variált kérdéskör. Ionel Mihai meseasztala például egyik felsorolt technikát sem mondhatja magáénak. Ugyanakkor valóban mesél, elmondja egy fa életének különböző fordulatait kezdve a papírrá, vagy éppen bútorrá való válástól el egészen a legapróbb részecskékig, mikroorganizmusokig. Az ismeretlen megragadhatatlan. Még akkor is, ha szobor formájában valóssá, és kézzelfoghatóvá válik. Hiszen vajon ki áll a függöny mögött? Tehetjük fel a kérdést Makkai István szavazófülkéje előtt, és ezzel egyidőben arra is rákérdezhetünk, hogy ki is alakítja életünk mozzanatait? A vörös- réz felületek ezt a gondolatot éltetik, de meg nem válaszolhatják. Hogy létezhet könnyedség, és melegség egy darab kőben is, Berze Imre művei tárják elénk. A szemlélő a szobrok előtt állva megfeledkezik az anyag hidegségéről, keménységéről, és vezetve érezheti magát a vonalak által. A formák, az elemek egysége kibontakoztatja a kellemet, ugyanakkor sugall egyfajta vészterhességet, melyet a vésőkezelés is kiemel. A természet, mint alkotó erő. Mottója lehet ez az állítás Livia Moldovan munkáinak. A méhek tevékenységét figyelő, felhasználó és új közegbe helyező művésznő alkotásait a természetesség, a finom formák és kifejezőeszközök egysége jellemzi, valamint az eredendő tökéletesség kutatása, és megmutatása. A kortárs szobrászat és festészet utolsó alkotásaként, és ötvözeteként álljunk meg Ferencz Zoltán műve előtt. Új anyag, új technika, új kifejezőeszköz. Az olvasztott szurok reakcióját láthatjuk vízzel, oldószerrel, tűzzel, fával, üveggel. Az eredmény pedig egy kráterekből összetevődő kis egyedi világegyetem, mely a végtelenségbe tart. A hagyományos műnemeket kiegészítve két fiatal művésznő alkotásait kell még tárgyalnunk. Zsigmond Adél egyedi, és formabontó ruhaterveit és mintáit mutatja be, melyek úgy művészi, mind funkcionális értékkel bírnak. A bemutatott iparművészeti munkák geometrikus formái, a sötét és világos felületek kontrasztja erős expresszivitással és egyénített, kifinomult látványvilággal szolgál. És végül, de nem utolsó sorban, mi lehetne maibb téma, mint a Szárhegyi Művésztelep, és mi lehetne a bemutatáshoz maibb eszköz, mint a videotechnika? Oláh Réka gesztusokból, hangokból, sziluettekből építkező kisfilmje vezet minket a tárlaton, és a különböző útvesztőkön. Nevezhetjük akár mozdulatokba vésett gyökereknek is. Művészettörténészként gyakran tapasztalhattam, hogy a kortárs művészet fogalmától az emberekben megjelenik egy elutasító a magatartás. Sokan gondolják úgy, hogy ehhez a művészethez nincs meg a megfelelő nyelvük, nem találnak mondanivalót, értelmet benne. Én erre ma azt mondom, hogy javasolhatok mindenkinek egy 10 napos nyelvkurzust Gyergyószerhegyen, hiszen itt nem csupán a művek, de a művészek, és műnemek hangját is hallhatják azok, akik valóban kíváncsiak rá. 

 Vargha Fruzsina


Varga Fruzsina sepsiszentgyörgyi művészettörténész fent olvasható elemzése a táborzáró eseményen hangzott el augusztus 14-én.