2026. november 18., szerda

 

Túros Eszter

 

A kortárs grafika mintázatai 

 

Idén kilencedik alkalommal került megrendezésre a Székelyföldi Grafikai Biennálé eseménysorozata. A Hargita, Kovászna és Maros megyék együttműködésében megvalósuló, az évek során mind népszerűbbé, rangosabbá váló grafikai verseny nemcsak számunkra teremt kétévente kivételes alkalmat rálátni a kortárs grafika nemzetközi szcénájára, hanem egy világszinten is számontartott, fontos szakmai rendezvénnyé vált, ami erdélyi, romániai viszonylatban, előzmény nélküli jelenség.

A biennálé iránti töretlen szakmai érdeklődést bizonyítja az a tény, hogy ismételt módon sikerült rekordot dönteni, a rendezvény történetében még soha nem válaszolt ennyi alkotó a felhívásra. A nyolchetes pályázati időszak alatt 71 ország 1034 művésze összesen 2195 műalkotást küldött be.

 A G9 nemzetközi zsűrijét a szakma elismert képviselői alkották: Iulia Mirica bukaresti grafikus és illusztrátor, Prof. dr. Erőss István, a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora, Renata-Brigitte Darabant képzőművész, a bécsi Képzőművészeti Egyetemen tanára, Phd. Upadhyay Vidhyasagar indiai képzőművész, dr. Bordás Beáta, művészettörténész, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője és Ferencz S. Apor csíkszeredai képzőművész, a biennálé kurátora.

A biennálé törzsanyagába 267 műalkotást válogatottak. Ezek online formában is elérhetőek a biennálé honlapján, valamint, az előző kiadásokhoz hasonlóan két helyszínen, két részre tagoltan kerültek bemutatásra eredeti formájukban is Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeumban, illetve Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban.

A kortárs grafikai tendenciák bemutatására vállalkozó biennálé egyszerre ad szabad teret a tradicionális és a megújulás szándékával kísérletező grafikai eljárásoknak. Az aktuális kiállítás mindig túlmutat önmagán, a korábbi kiadások tükrében válik igazán artikulálhatóvá. Ily módon a hagyományos és digitális, valamint a kísérleti grafikai eljárások egyensúlya látszik kirajzolódni. Ahogyan a tradicionális technikák széles skálájával találkozunk, a digitális és kísérleti eljárásoknak is a legkülönfélébb változatait láthatjuk. 

A témák tekintetében is nagy utat járhatunk be, és bár ebben a sokféleségben nehéz tájékozódni, azok néhány univerzális, a világban zajló változásoktól nem függetleníthető téma köré szerveződnek. Ez a felismerés vált rendezőelvvé az idei kiállításokon is, ahol egy olyan képanyag rajzolódik ki, amely egyrészt egy sokrétűen árnyalt képet nyújt a világ legalapvetőbb, legégetőbb, időnként általános, máskor lokalitáshoz kötött, unikális problémáiról; másrészt lehetővé teszi, hogy rálássunk a kortárs grafika karakterjegyeire, változékonyságára, állapotára, hogy kiadásról kiadásra nyomon követhessük a megújuló műfajok és kifejezésmódok alakulásait.

A Székelyföldi Grafikai Biennálé egy lehetőség arra, hogy összefüggésekbe rendezzünk, és ezáltal árnyaltabban érzékeljünk egymástól olykor igencsak távoleső, máskor - térbeli távolságaik ellenére is - egymással meglepően rokon látásmódokat, működéseket.

Egy lehetőség, ahol mind technikai, mint tartalmi tekintetben tágas tér nyílik a megmutatkozásra. A téma úgy kötöttség, úgy teremti meg a válogatás kötőszövetét, hogy nem nehezedik az alkotásokra. Értelmezési mezőt képez, ahol szabadon mozoghatunk és kapcsolódhatunk a legkülönfélébb felvetésekhez. Sem a téma, sem a formai keretek nem homogenizálják az alkotásokat, hanem támpontokat, kiindulópontokat adnak a tájékozódáshoz. Ha visszatekintünk a biennálé korábbi témáira, azok a világ éppen aktuális állapotát, globális közérzetét próbálták érzékenyen megragadni, vigyázva arra, hogy a választott téma tág teret nyisson az alkotás és értelmezés számára, hogy kellőképpen provokálja a művészeket.

Ily módon a hagyományos, nemesgrafikai eljárások, a kísérletező műfajok lekülönfélébb változatai, a digitális képalkotási technikák gyorsan változó megoldásai, határok és határátlépések, át- és újrarendeződések teszik láthatóvá a grafikai beszédmódok mérhetetlen gazdagságát, melyek dinamikájukkal, belső összefüggéseikkel egymást is értelmezve pozicionálják magukat a kortárs grafika globális térképén. 

A káosz, a stratégiák, az egyensúlyhelyzetek hívószavakat követően a torzítás, a torzulások szervezik eggyé ezt a hatalmas képanyagot, sokféle lehetőséget kínálva, olyan közelítésekkel találkozhatunk: ahol az adott téma, mint hiba, mint tökéletlenség, esendőség, mint mozgás, változás, abszurditás, mint tükrözés, valóság és igazság mutatkozik meg. Ezekben a feltárulkozásokban az identitás képeitől, az emberi testek gyarkran fájdalmas formáitól, az emberi kapcsolatok torzulásain át, az ember társadalomban, természetben, környezetében való helyének keresésén keresztül, tér és hely sérülékeny viszonyaitól jutunk el a mind elvontabb, mindinkább önreflexív kérdésfelvetésekig, ahol a torzulás, mint határátlépés, mint a megszokott megkérdőjelezése, a vélt normalitástól való eltérés, kibillenés kerül középpontba – formai elmozdulásokat, perspektívaváltásokat eredményezve.

A feszültség itt kiindulópont. Az identitás és a tőle elválaszthatatlan test témájával indítva, olyan belső tájakon találjuk magunkat, ahol a magány, a szorongás, az idegenség alapállapot. Időbevetettségünk, fájdalmas természetrajza ez identitáskeresési kísérletekkel, jelentéktelenségünk, töredezettségünk, torzulásaink felismeréseivel, a láthatóvá válás reményével, törékeny egyensúlyhelyzetekkel. Ahogy a disztópikus látomások beszivárognak az identitás képeibe, úgy lépünk át az életterekként is artikulálódó konkrét vagy képzeletbeli terek, konstrukciók közé. Változatos tereket járhatunk be, emlékekkel telített, emlékekből formált, mesterien kivitelezett személyes élettereket, szürreális tájakat, teátrális díszleteket, feszes geometriákba rendeződő alakzatokat, a magány és a hiány végtelen tereit, a vágyakozás útvesztőit, ipari tájak nyomasztó környezetét, a csend helyeit, majd az egyre elvontabbá, személytelenebbé váló geometriák időnként játékossággal, humorral oldott, mind távolabbi képtereit, hogy végül jelenkori mitológiákban és poszthumán tájakon találjuk magunkat.

A témák szerinti tagolás mellett számtalan más közelítésmód is kínálkozik, a kulturális, generációs különbségek, a technikai és formanyelvi megoldások, alkotói attitűdök sűrű hálózatát rajzolva ki. Mindez nem egy beláthatatlan káoszt eredményez, hanem egyensúlyba rendeződő grafikai tendenciákat mutatva válik értelmezhetővé.

Az idei biennálé fődíját Akimitsu Tamawake japán alkotó nyerte el, Hargita Megye Tanácsa Nagy Imre-díját Jónás Péter magyarországi alkotó kapta, míg a Maros Megye Tanácsa által felajánlott Nagy Pál-díjban Szymon Prandzioch lengyel művész részesült.

Kovászna Megye Tanácsa Plugor Sándor-díját Françoise Legris kanadai alkotó nyerte el, MAMŰ Társaság díját Laviv Laura magyarországi művész, a Gyergyószárhegyi Művésztelep díját pedig Diana Drăgan-Chirilă romániai alkotó,

A Partium-díjban Nagy Réka romániai művész részesült, a székelyudvarhelyi Pulzus Művésztelep díját pedig Toldi Flóra magyarországi alkotó kapta, A Magyar Képzőművészeti Egyetem díját Malgorzata Jozefowicz lengyel művész vehette át, míg az Eszterházy Károly Egyetem Vizuális díját Henryk Krolikowski lengyel alkotó.

 

(Megjelent az Országút online 2026. nov. 14. és az Országút folyóirat VII. évf. 22. számában, 2026. nov. 6.)

 

https://gbiennial.ro/ 

2026. július 29., szerda

 Csíki Székely Múzeum

 

ÜTKÖZTETÉSEK ÉS ÚJ JELENTÉSRÉTEGEK

Ferencz S. Apor csíkszeredai kiállításáról


Dr. habil. Erős István DLA

 

Könnyű helyzetben vagyok, hiszen nem szükséges bemutatnom a ma itt kiállító Ferencz S. Apor alkotói, oktatói és művészetszervezői munkásságát – mindannyian ismerjük azt.

Egy jó kiállításmegnyitó szöveg rövid és keretező: kapaszkodót ad a nézőnek, hogy elinduljon egy olyan fonalon, amelynek felgöngyölítésével közelebb juthat a művész által kódolt üzenetek dekódolásához. A kortárs művészetben a műalkotás ritkán szól pusztán az esztétikai gyönyörködtetésről. A néző aktív részvétele elengedhetetlen – ennél a kiállításnál különösen fontos az aktív, értelmező hozzáállás.

Engedjék meg, hogy rendhagyó módon, egy rövid történeti kitérővel segítsem az itt kiállított művek értelmezését.

A befogadásra való nyitottság szinte a zsigereinkben van: az emberré válásunk óta gyakoroljuk. Mintegy 30–35 ezer évvel ezelőtt, amikor az ember olyan cselekvésekbe kezdett, amelyek már nem kizárólag a létfenntartáshoz kapcsolódtak, megszületett a műalkotás és annak befogadása.

A barlangi lét idején már jelen voltak a művészeti kifejezés alapformái: a tűz által vetett árnyék akár animációként is értelmezhető; ennek körberajzolásával születtek a barlangrajzok. Csontokból hangszereket készítettek, énekeltek, és a barlang előterében álló medvecsontváz körül táncoltak – ezek valódi összművészeti események voltak. E közösségi rituálékból azonban a vétkesek ki voltak zárva: ők lettek a nézők, a közönség. (Ma, a televízió előtt ülve, mindannyian egy kicsit ebben a helyzetben vagyunk.) Mindez a szakralitás és a spiritualitás körében zajlott, és egészen a katedrálisok koráig fennmaradt: az építészet, a szobrászat, a festészet, a zene és a rituális performativitás egységet alkotott.

Ez az egyensúly a humanizmus és a felvilágosodás korában billent meg, amikor a művészet kilépett a szakralitás bűvköréből, és az ember önmagát helyezte az ábrázolás középpontjába. Megjelentek a múzeumok – például a francia forradalom idején létrejött Louvre –, ahol a műalkotásokat eredeti kontextusukból kiemelve kezdték gyűjteni. Ettől kezdve vált különösen fontossá a néző számára a kontextus figyelembevétele és az értelmezés képessége.

Ez fokozottan igaz a 20. századra, amikor az ipari termelésből kiemelt tárgyak kerültek a magas művészetbe. Itt gyakran az „egy meg egy az három” elve érvényesül: két motívum egymás mellé rendelése új jelentéstartalmat hoz létre pusztán a kölcsönhatásuk révén.

Ezzel a rövid kitérővel érkezünk el Ferencz S. Apor csíkszeredai kiállításhoz.

Az itt látható munkák jelentős részében a művész különböző tárgyakat és motívumokat rendel egymás mellé – akár a fizikai térben installációként, akár a képi felületen ábrázolva. Ezek kapcsolata belső feszültséget teremt, és elindítja a nézőben az értelmezés folyamatát.

Műfajtól és technikától függetlenül kiemelhető egy visszatérő, már-már védjeggyé váló motívum: a hegesztőmaszk. Ez a motívum egyszerre jelent: rejtőzködést, énvédelmet, titkolózást, ipari és rituális eszközt, védelmet a fizikai és szellemi szennyeződéssel szemben.

A művekben gyakran jelennek meg egymás mellé helyezett, elsőre távolinak tűnő elemek: templomi zászló és hegesztőmaszk, gitár és hegesztőmaszk, csipkeminta és hegesztőmaszk, fém és selyem, fegyver és felhő, kemény és lágy, durva és finom formák. Ezek az ütköztetések új jelentésrétegeket hoznak létre.

A néző saját kulturális tapasztalatai alapján értelmezi ezeket a kapcsolódásokat. Mindannyiunkhoz személyes élmények tapadnak ezekhez a tárgyakhoz – akár helyi, akár globális kontextusban. A jelentés tehát nem rögzített: a tárgyak közötti viszony alakítja, és a befogadó értelmezése teszi teljessé. Így új történetek, érzelmek és asszociációk születnek.

A művek egy része figurális ábrázolásra épül, olykor a saját test megjelenítésével. A test itt kifejező felületté válik, amely narratívákat indít el – akár az identitásról, akár a társadalmi elvárásokról, akár a testkép kérdéseiről. A családi fotók használata különösen közel hozza a műveket: mindannyiunk számára ismerős vizuális világot idéznek, amelyhez személyes emlékek és történetek kapcsolódnak. A művész gyakran a lokálisból indul ki – a népviseletből, a szülőföldből –, és jut el az egyetemesig. A művek nem rekednek meg a személyes mitológia szintjén, hanem globálisan is értelmezhető kérdéseket vetnek fel.

A képzőművészetben az alkotói attitűdök sokfélék lehetnek: van, aki trendek mentén halad, mások egy felkínált koncepcióhoz igazodnak, és vannak, akiket belső iránytű vezet. Ez utóbbi jellemzi Apor alkotói stratégiáját, az ő esetében az alkotás folyamata szinte meditatív aktussá válik. Túros Eszter művészettörténész szavaival élve: „ütközési és érintkezési pontok mentén rendezi tereit, az egyéni emlékezet képernyőjén keresztül beszél múltról, jelenről, emberről, társadalomról”. Nála a különböző műfaji és technikai megoldások nyitottságot igényelnek a nézőtől, ugyanakkor a kivitelezés igényessége és pontossága biztos fogódzót ad.

Apor esetében egy olyan alkotói világ tárul elénk, amely érzékenyen és felelősen reflektál korunk kérdéseire – anélkül, hogy kész válaszokat adna. Ezek megtalálása közös feladatunk.

Köszönöm, ha részt vesznek ebben a gondolkodásra hívó, izgalmas folyamatban. Az alkotónak sok sikert kívánok – és ne feledjük: a küzdelem örök.


Elhangozott a művész „Reduktív narratívák” című kiállításának megnyitóján 2026. április 30-án a Csíki Székely Múzeumban.


https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1684732613255895&type=3

2026. március 28., szombat

Csíki Mozi Galéria, Csíkszereda 

 

BURKOLT JELENLÉTEK

Siklódi Fruzsina Erzsébet kiállításáról

 

Ferencz S. Apor

Siklódi Fruzsina Erzsébet - Brut IV.

Siklódi Fruzsina Erzsébet munkái egy olyan térbe vezetnek bennünket, ahol az építészet, a szobrászat és a festészet határai feloldódnak. Művei a szocializmusból örökölt brutalista építészetet nem történeti dokumentumként, hanem problematikus kulturális testként értelmezik. Az ábrázolt épületek funkcióvesztett struktúrák, amelyek túlélőként vannak jelen a kortárs térben: eredeti ideológiai és társadalmi rendeltetésük megszűnt, anyagi valóságuk azonban továbbra is ellenáll az eltűnésnek. Ez az ellenállás válik a művek egyik központi kérdésévé.

Az alkotó értelmezésében az épület szoborként működik, míg a szobor-szerű formák épületté válnak. A határ e két kategória között nem pusztán elmosódik, hanem módszeresen felszámolódik. A monumentalitás, a tömbszerűség és az anyagszerű jelenlét a funkcionalitás helyébe lép, létrehozva egy olyan posztfunkcionális állapotot, amelyben az épített forma, nem a használat, hanem a jelenlét révén válik értelmezhetővé. E struktúrák működésmódja így közelebb kerül a szakrális terek logikájához, mint a modern építészet eredeti racionalitásához. A beton, mint anyag ebben a kontextusban nem neutrális hordozó, hanem időbe fagyott test. Felületén ideológiai narratívák, hatalmi struktúrák és emberi beavatkozások rétegződnek egymásra. Siklódi festészeti gyakorlata ezt a rétegzettséget nem illusztratív módon, hanem síkok, elcsúszások és fragmentált felületek dialógusán keresztül teszi láthatóvá. Az idő nem kronologikus folyamatként, hanem párhuzamos jelenlétek rendszereként jelenik meg.

A művek egyik kulcsfogalma a hiány. Az ábrázolt épületek fizikailag jelen vannak, mégis hiányként működnek: funkciójuk megszűnt, közösségi szerepük kiüresedett, miközben anyagi valóságuk továbbra is domináns. Ez a hiány nem kizárólag társadalmi vagy urbanisztikai probléma, hanem egzisztenciális és spirituális kérdésként artikulálódik. A terek nem lakhatók, mégis tapasztalhatók; nem használhatók, mégis hatnak.

A brutalista épületek gyakran megőrzött, ugyanakkor elzárt struktúrákká válnak: védettek, de hozzáférhetetlenek; konzerváltak, de nem integráltak. Siklódi munkáiban ez az állapot a becsomagolás, a burkolás és az elválasztás motívumaiban jelenik meg. A burkolat nem elfed, hanem archivál: rögzíti a jelenlétet, miközben felfüggeszti a közvetlen hozzáférést.

E motívumok párhuzamba állíthatók a szakrális ikonográfia intézményesülésével is. A hit személyes, belső tapasztalata mindkét esetben másodlagossá válik a struktúra fennmaradásához képest. Siklódi munkái azonban nem kritikai vádiratként működnek, hanem a seb, mint állapot vizuális elemzését végzik el. A repedések, törések és elmozdulások az idő és a történelem materializált nyomai, amelyek nem rombolják le a forma szakrális potenciálját, hanem új minőségbe helyezik azt.

Az emberalak hiánya nem a kiürültség jele, hanem módszertani döntés. Az ember implicit módon van jelen, mint érzékelő és értelmező szubjektum. Az emberléptéket meghaladó struktúrák az alárendeltség és az alázat tapasztalatát hívják elő, miközben a befogadó tudata válik a tér elsődleges aktiválójává.

Siklódi Fruzsina Erzsébet munkái a szocializmusból örökölt brutalista építészeten keresztül a kortárs szakrális tapasztalat lehetőségfeltételeit vizsgálják. A kérdés nem az, hogy ezek a funkciójukat vesztett struktúrák rehabilitálhatók-e, hanem az, hogy képesek-e újra a csend, az emlékezés és a jelenlét tereivé válni. Ebben az értelemben a művek nem lezárják, hanem nyitva tartják a jelentést (az értelmezés lehetőségét) – és a nézőt teszik meg e nyitottság felelős résztvevőjévé.

E kiállítás nem válaszokat ad, hanem teret nyit – és ebben a térben mindannyian részesévé válhatunk ennek a csendes és erőteljes jelenlétnek.

 

Siklódi Fruzsina Erzsébet kiállítása, 2026. április 17-ig látogatható a Csíki Mozi emeleti kiállítóterében.