Gaál József
Földi rúnák, égi hieroglifák
Földi rúnák, égi hieroglifák
Sipos Gaudi Tünde kiállításáról
A természetben
létező üzeneteket az ember teremti, de mégis úgy érezzük, hogy ez valami
együttlétezés, együttlélegzés. Több volt ez a múltban, mint szimbiózis, de már az egymás mellett létezés is felbomlott. Nincs hittel
átitatott kölcsönös tisztelet, elköltöztek azok a szellemek, akik a
természettel egylényegű, majd a természet megszemélyesített lényei, akik sokezer
évig biztosították a metakommunikációs csatornát. Talán, vagy számunkra itt és
most biztos, hogy a művész egyik legfontosabb feladata az, hogy Gea minden
teremtményével való kommunikációt valamilyen módon visszaszerezzük. A technikai
révületben, a fogyasztás árufetisizmusában elmerült tömeg a természetet is csak
elhasználja. Elhasználja valódi önmagát, azzal az átgondolatlan, lapos hiedelemmel,
hogy majd mindent újratelepíthet, mindent újra legyárthat. Nem fogja fel, hogy
egy éltető test organizmusát emészti, sorvasztja mértéktelenül, gátlástalanul,
s valójában ő is együttsorvad a természettel. A legapróbb sebek is ezt
fokozzák, emberek milliárdjai akár öntudatlanul ezt teszik. A természettel való
bensőséges viszony a mai ember számára valami különös, elvont és személytelen
pragmatizmusba torkolt. 
Sipos Gaudi Tünde munkái a művészet elvonatkoztatott, belső világában
születnek, de absztrakciója organikus, jellé alakuló nyomhagyásai megőrzik a
természeti formákat. Verbális kommunikáción túli, elvont képírásként
fogalmazhatjuk meg munkáinak sajátos karakterét. Azt a szakadékot, ami ember és
természet között létrejött, nem aktivistaként, nem, mint társadalomkritikát
fogalmazza meg, hanem a művészet bensőséges nyelvén. Hiányt, ami az érzéseken
túl valódi veszélyt jelent az emberre. Azt bizonyítva akarva-akaratlanul, hogy
az ember legmélyén a természettel való kommunikáció nem halhat el, hogy a
láthatatlan gyökerek nem tűntek el. Mindenkiben van valami artikulálatlan, kellemetlen
érzés, amikor környezetét egyre mesterségesebbnek érzi. A látszólagos jólét
mögött egyre sivárabb lesz a világ. Ennek ellenére az érzékeny befogadó
egyszerre több úton is elindulhat a felfedező úton, de nem azért, hogy megfejtse a művek jelentését, hanem azért, hogy
belemerüljön abba a világba, amit elsősorban a lélek membránjai képesek
felfogni. Az érzékiségnek és a líraiságnak egy puritán világába, ahol az
elvontság nem kilúgozottság, az absztrakció nem az érzelmek elfojtása.
A nyírfa – akár Jákob lajtorjája – a sámánoknak az éghez közel vivő
eszköze. A nyírfakéreg nagyon sok kultúrában rituális eszköz, gyógyító ereje
van, kiűzi a nyavalyát a testből. Mágikus erejével a magyar paraszti
hagyományban is rontáselhárító, védő szerepe volt.
Skandináv és ázsiai nomád népeknél szinte kivétel nélkül nagy becsben tartott,
szent fa. Hamvas Béla A babérligetkönyv című
kötetében a fákról írt esszéjében a vegetatív világ öntudatlan áradásáról,
időtlen, ciklikus ritmusáról, állandóságáról ír. Az emberi lét csak a viszonyok
állandósága által maradhat egyensúlyban. A természet lelke az ember
lelkületétől él, a fákból sugárzó nyugalom csak érzelmi egybeolvadással ad
életerőt. Az odaadás, azonosulás, ami feladja önmagát, a fában fejeződik ki,
állandóságában találhatja meg az ember eredendő, természeti stabilitását. A
nyírfa Hamvas számára a szűziességet sugározza, az öntudatlanságban létező
tisztaságot. Gyengédség, üde gondtalanság sugárzik a nyírfából, ha engedjük
érdek nélküli érzelmeinket áradni, ha mi is az öntudatlansággal teremtjük
befogadó éberségünket. Éltető és gyógyító nedvet ereszt, lehántott kérgével
véd, olyan lény, aki áldozva odaajándékozza kincseit. Mint minden fa
öntudatlanul feláldozva ajándékoz, mert áradva él, örökké terjed és fejlődik.
Az ember, mint tudatos lény, mint érző lény mértékkel kell, hogy használja ezt
az áldozatot. Ha a természet áradó mértéktelenségét nem töri meg önös, számító
mértéktelenségével, akkor megmaradhat még valami az eltűnő, kölcsönös
egyensúlyból. A kéreg nélküli csupasz fa egyszerre hasznosítható anyag az ember
számára, de elszenesedve, széthullva az értelmetlen pusztítást jelképezi. A
sötétlő facsonkok, forgácsok némasága üzen, jól látható az elfogyás, eltűnés.
Mikor a natura morta szimbolikája egy pólus irányába mutat, csak vanitas, csak
az elmúlás. Az újjászületés, a kisarjadás, a kicsírázó mag ereje még rejtve
van, még várat magára. A munkák szépsége ezért borongós melankólia. A tenyérnyi
festett, rajzolt haikuk libbenő könnyedsége helyett, robusztus fekete foltok
terjednek. Komor, nordikus melankólia ez, ami az erdélyi világnak egyik pólusa,
aminek lényege az égre törő magasságok zord ereje, vagy a megtört fa mélységbe
hullása, mint az életéért küzdő gerinc roppanásának tragikussága.
Sipos Gaudi Tünde művészetének nem sajátossága a zord romantika
apokaliptikus hangzása, de ebben a csendben, vagy inkább repetitív, alig
hallható morajlásban drámai háttérhangok is felsejlenek. A természetért aggódás
egyben saját létünkért való felelősség. A szétforgácsolódás és az elemek
keringő, forgó újratömörödése. A lélek belső világának központot kereső,
cirkuláló, keringő mozgása a kozmikus körforgás érzeteivé válik. A széthullás
utáni vákuum centrumba tömörítő ciklikus újjáéledése, természet sugallta
reménye. A testbe hasított, sebző rúnák és az égi gomolygásból, távoli
hieroglifák üzeneteiből inkább csak érezhető és sejthető a jövő. Az a jövő,
amit az elmúlt tapasztalataiból, az emlékezés által teremtünk. Ahogy a mitikus
világ látnokai, a felhő vonulásából, faágak egymást keresztező, véletlen
halmából, áldozati állat kibomló belsejéből, úgy a művész is a képírás rejtett
üzeneteivel tárja fel rejtett világunkat. Egyetemes és személyes letisztult rejtjelek
világává egyszerűsödik. A közös nyelvet keresve, közösnek hitt és annak is
bizonyuló értékrend megtalálásához az egyetemes szimbólumokat a természetből
kell kiemelni. A feketeség növekedése inkább eltűnés, mint tömörödés, vagy
telítettség. Inkább űr támad, hiányosság, benne az alaktalanság. A tér
világából való kihasítottság, a fa kihamvadása. A negatív tér eltűnés, kialvás,
sötétség. Elnyelés. Ez a vegetatív, tudattalan régió minden lélekben mélyen
lappangó elszakíthatatlan kapocs. Túlmutat a kor felszíni individualitásán, de
megőrzi a személyesség hangját, ami által felszínre kerülhetnek azok az
archetípusok, amelyek zsigeri, mágikus erővé válhatnak. Elmúlhatatlan létük más
formában jelentkezik, de eredetük nem a változó forma, nem a lineáris időbe
vetettség. 
Sipos Gaudi Tünde zárt burkok
időtlen kozmikusságának redukált világából a tagolt időben bomló, szakadozó
formák világába jutott. A fa teljessége, mint a lét stabilitásának,
állandóságának örök szimbóluma csonka, darabolt tárgyként széthullva szembesít
a széthullás folyamatáról. Az egész elveszítésének, a Nagy Egész felbomlásának
tragikumáról. A technikai társadalom szekularizálódásával az egészet összetartó
szimbólumok tárgyiasulnak, kihullnak a szövedékből, a kollektív világképet
felcserélődik az önmagában lévő, szabadnak hitt individuum magányára. A tudatos
lény emlékezik és tervez, a tudatos lény racionális és irracionális.
Eltávolodva a munkák bensőséges, lírai világától, messziről tekintve Sipos
Gaudi Tünde munkáiban a rend és káosz kettősségében
van a fő hangsúly, ami komplementer pólusai a ma élő embernek. Keresve a
rendet, felmutatva a mitikus rend hiányát, ami egyben saját létünk bomlasztása.
A természettel együtt lélegző archaikus lét is csak tudatosan hozható vissza,
ez a kapocs szétfoszlott, az öntudatlan összeforrottság természeti lénye már
nem létezik. Már megszűnt, s csak újjászületésében reménykedhetünk. A
természetet megmentő, gyógyító és élni hagyó, kölcsönös lét szimbiózisát kell
az embernek újrateremteni. 
