Új Kriterion Galéria, Csíkszereda
Cristian Sida
A narratív dripping egy formája
Kétségtelen, hogy minden
képzőművészeti forma egy vagy több ellentmondásra épül. És mert egy forma sohasem
semleges, mindig találunk majd olyan (rejtett vagy látszólagos)
jelrendszereket, melyek értelmet adnak neki.
Első látásra Cristian Sida festészete az absztrakt és a
figuratív közötti félúton helyezkedik el. De hát tudjuk, hogy nincs abszolút
központ. (Az emberi test, egy kalitka, egy kastély többé-kevésbé mindig
asszimetrikus.) Úgyhogy elővigyázatosaknak kell lennünk, mert a vonalaknak és a
színeknek ebben a kavalkádjában, mely könnyedén elillan a pasztell, a világos
tónusok felé, a lila, a fehér-rózsaszín irányába, melyben minden beolvad
mindenbe, vannak olyan elemek, melyek előbukkannak, még akkor is, ha érzünk
bennük egy öntudatlan vágyat, hogy ne váljanak ki teljesen abból az archaikus
káoszból, melyben szárba szökkentek, és ahová az alig sejthető hangok
visszahívják őket.
Ez a fiatal román művész (1974. április 13-án született
Aradon) felhagyott az „absztraktnak” nevezett nyelvezettel, és azt dolgozta ki,
amit én „drippingfigurativ”-nak minősítenék. Más művészek, még a jelentősebbek
közül is, mint Jean Hélion (1904-1987), és elsősorban Nicolas de Staël
(1914-1954) ledobták magukról azt a könnyed, paplanszerű nyugalmat, melyet az
absztrakcionizmus jelentett a számukra.
Tudnod kell kiszakítanod magad a könnyebbségből. Ezt
teszi Cristian Sida is egy intelligens festészet révén (vajon nem ártok neki,
ha egy ilyen jelzőt vágok hozzá?), mely éppen olyan érzékeny, mint amilyen
megfontolt, éppen olyan konstruált, mint amilyen zsigeri. A vízszintes formák,
melyek olykor a panoramikusig tágulnak, olyanok, akár egy pántlika, mely a
végtelenségig pörögne, hasonlóan azokhoz a szalagokhoz, melyeket még a legutóbbi
években is használunk, és melyeket a festő időnként barnára, lusta
kakaószínűre, pasztellesen kecsessé fest. Szinte nincs is semmi élő, savas.
Olyan ez, akár egy saga, szokatlanul narratív, szakadozottság nélküli, egy
folyamatos ív. A vásznak formája tökéletes replikája Le Corbusier vízszintes
ablakainak. A festő egyfajta kirobbanást, a tér érzékeny vibrálását festette
meg. Vég nélküli történet ez egy óriási vektorra festve, mely úgy lebeg a
folyamon, akár egy dugó. Gyakran egy képen több festmény is van. Elmondhatjuk,
hogy kutyák, lovak, talán egy bakkecske van ott. Különféle fátylak abban a
valóságosban, mely széttöredezik. Főleg a profilból ábrázolt emberek, akik
valamire mutatnak az ujjukkal, kinyújtott karuk előre mered, sugallják azt,
hogy „kívül állnak”, annál is inkább, mert a görbületek, a grafikai vonalak
bevésik a megfejtésre váró síkokat. Formálisan Pollock vásznaival rokoníthatók
a Sidáéi, ezek a lágyan felsértett képek. Valóban létezik egy sorsszerűség, még
ha egymásra vetített síkokban is. Nyüzsögnek, zsibognak. Hitetlen szemünk előtt
különféle dolgok jelennek meg: sziluettek, melyek fotogramokhoz hasonlóak.
Ritkábban a szemből bemutatott figurák, akkor pedig inkább „egyiptomi”
pozitúrában jelennek meg, mintha menekülnének vagy eltakarnák magukat.
Menetelnek, biztatják egymást, esetleg meg is botlanak egymásban, mint Brueghel
vakjai és nyomorékjai, vagy mint az indiánok, akik sorban haladnak, és átmenvén
egy hágón, hogy átvegyek egy metaforát, mégpedig a westernét, a memória
útvonalát rajzolják ki, mely kiáltásoktól, üvöltésektől és veszettségtől
hangos. (És mert a képeket tönkreteszik, a teret pedig újraalkotják, más
értelemben is „hágó” lesz, ezúttal nem geológiai, hanem földrajzi értelemben.)
Az előbb Brueghelre céloztam, de ha egy másik elődöt
kellene találni a nyugati kultúrában, még régebbit akár, mely szintén ezt a
narratív drippinget űzte, ezt valószínűleg a Bayeux-i kárpitok között lehetne
megtalálni, vagyis a keresztény kultúrában, egy legendákkal és a világvégéről
szóló történetekkel teli középkorban.
Mi egy előszó feladata, ha már valóban szolgálnia kell
valamire? Mézesmázos képmutatással azt mondhatnánk, hogy az előszavak azokban a
könyvekben töltenek be valódi szerepet, melyekben csakugyan betöltik a
bevezetés funkcióját. A valóságban azonban világosan tudjuk, hogy az előszókat utólag írják, és hogy ők egy dicséretet
tartalmaznak, megmagyarázzák vagy újraalkotják a szövegben megjelenő diszkurzív
folyamatokat, miközben az lenne a dolguk, hogy megadják a szót az utánuk
következő írásnak. Általában egy „bevezető” nem tesz semmi mást, mint hogy
megismertet a szerzővel és a tekintély pecsétjét üti rá, még akkor is, ha egy
előszó ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, amit esetleg elfelejtettek,
vagy amit meg sem találtak a beszélgetés folyamán.
Alain
(Georges) Leduc, író, művészet kritikus
(Fordította Demény
Péter)
Cristian Sida csíkszeredai kiállításának megnyitójára, 2016. október 12-én, 18. órától kerül sor az Új Kriterion Galériában (Petőfi utca 4.)
