Jakobovits Miklós kései munkái, avagy a „a ráérő idő
élvezete”
Jakobovits Miklós képtárgyain elsősorban ami megragadja a néző figyelmét, az a színeknek, a különböző anyagok minőségeinek és textúráinak a gazdag kifejezőképessége. A ’80-as évektől kezdődően egyre inkább kezd eltávolodni a figurativitástól, egyre nagyobb hangsúlyt fektet a különböző formák által kialakított ritmus kifejezőerejére. Az ez után következő periódusra főként a képtárgyak, a papírmunkák és a kerámiák jellemzőek.
A művész a ’90-es
években ismerkedett meg a rakutechnikával,
amely egy japán kerámiaégetési módszer. Ez a módszer inkább egy rituálé,
mondhatni egy misztikus hozzáállás az anyaghoz és a létrehozás folyamatához,
éppen ezért sokan életformaként nevezik meg. Akárcsak a teaivás rituáléja, a
raku egy meditatív teremtés folyamata. Írásjegye azt jelenti, hogy „a ráérő idő élvezete”. „Imi-yaki”-nak is
nevezik, ami „most születőt” jelent.
Ennek a
technikának az a lényege, hogy a kerámiát alacsony hőfokon égetik ki és hamar
hűtik le, így a mázban levő fémoxidok kicsapódnak a felületre fémes hatást
adva. A gyors lehűtésnek köszönhetően a kerámiafelületen a formáknak, a
repedéseknek és az árnyalatoknak a véghetetlen finom variációi jönnek létre. A véletlen játékának nagy szerepe van
ebben a folyamatban, hiszen elejétől nem lehet tudni pontosan, hogy milyen lesz
a végtermék, a megszületendő mű. Így a művész, az anyagok és a természet
együttműködéséből születik meg a műalkotás. A jelen kiállításon látható kerámiák nagyrésze
ezzel a technikával készült. Külön kiemelném a „Kapu” című munkát, amelynek motívuma szervesen kötődik
festményeinek és képtárgyainak is a témaköréhez, formavilágához.
Habár a raku
alapvetően egy kerámiaégetési technika, Jakobovits Miklós képtárgyaiban is azt a törekvést látjuk, hogy a természet, a
művész és a véletlen közös munkájából születhessenek meg a műalkotások. Ezek a
munkák is különböző technikákkal készültek: rengeteget kísérletezett a spachtlival,
késekkel. Ő maga mondta: „Nem festek, késekkel dolgozok”. Munkái éppen ezért
annyira organikusak, nincs bennük semmi erőltetettség, mesterkéltség. Egy ősi világ misztériumát tárják elénk. A felhasznált anyagok és
formák kifejezőereje beemeli a nézőt a
természetnek egy misztériumteljes, bensőséges világába.
„A tárgy ürügy, amelyen keresztül beleérzem a
kékbe régi korok hangulatát” – vallotta a művész.
Számára nem
léteznek banális tárgyak vagy közönséges formák, mindegyik sorsszerűen jelenik
meg, jól meghatározott helye, ideje és mondanivalója van, bármi műalkotássá
válhat a művész keze alatt. A „talált tárgyakat” veszi, ragasztja, kollázsolja,
újraszínezi, ötvözi vagy megnemesíti arannyal, azüsttel, amíg eléri a formáknak
és a ritmusoknak az örökérvényű lüktetését. Habár sok esetben ready-mede-ekkel
dolgozik, tárgyhasználata nagyban különbözik a pop kultúrától, hiszen nagyon
személyes jellegűek, érzelmekkel telítettek. Kitűnő példa erre az „Az édesapám Isonzó-i köpenye” (2011)
című munkája, ahol az édesapja köpenyének textil-darabjait kollázsolta össze.
Motívumainak formája, képe mondhatni egy arhaikus időnek a DNS-be beleágyazódott arhetípiája:
a kör, félkör, a kupolák óvális vonala régmúlt világok meleg, hajlékony
geometriáját tárják elénk. Ezek a formák jelképszerűen is működnek Jakobovits
Miklós munkáiban: az ovális a harmónia, a kerek a kiteljesedés szimbólumai.
Fiatalkori és
kései munkáira egyaránt jellemző, hogy adott témákhoz vagy motívumokhoz
többször is visszatér: újraelemzi, újra eljátszik velük. A kapuk, boltívek,
ablakok és falak formái és struktúrái visszautalnak a ’70-es években festett
örményországi tájképekre, vagy az 1962-ben a Dobrudzsai alkotótáborban látott
szegényes házikókra, tájakra.
Kései munkáiban
újra felhasználja ezt a motívumvilágot, de itt már teljes mértékben a színnek
és a texturának jut elsődleges szerep. A „Kék
egyensúly” (1988) című munkájában az anyag és a kéknek az érzékenyen finom,
de ugyanakkor felkavaró árnyalatait láthatjuk.
Hasonlóan Tapies művészetével az anyag expresszívitásában lelt rá a világmindenség
alappilléreire. Itt már a fiatalkori színhasználat visszafogottságát felváltja
a színek és textúrák expanziója, az árnyalatok bujasága, a finom, szinte
szemmel nem érzékelhető különbségek és hasonlóságok, a szubtilis, de ugyanakkor
felkavaró tónustársítások. És mindezekben talán a legfontosabb tényező a fény,
amely megtörik a matt vagy érdes felületen, visszacsillan az aranyon vagy
mázon, tartalommal telítődik a színek által.
Anyaghasználatát egy állandó kísérletezési folyamatként határozhatjuk
meg. Jól láthatjuk az 1990-ben készült „Anyag
mintákon”, hogy a művész számára sok esetben a munkafolyamat tanulmány: a
különböző matéria hatását keresi különböző kürölmények között. Gondosan
feljegyzi, dokumentálja ezeket a folyamatokat. Milyen formát és texturát ölt a
szénpor, a márványpor, a homok, a tégla, a rézreszelék, a Keresztes Ildikó féle
lüszter különböző enyvvel, ragasztóval keverve. Ebben az értelemben az arte povera irányában halad, továbbfolytatva
egy olyan művészi törekvést, amely a bevonja a művészeti közegbe a hétköznapi
anyagokat is. Habár ennek a törekvésnek a neve a szegénységre utal, nem a
műalkotások értékére, hanem a felhasznált anyagokra kell gondolnunk. Jakobovits
Miklós képtárgyai méltó példái arra, hogy a bármilyen felhasznált anyagból
magas színvonalú műalkotást lehet létrehozni.
Mindezek mellett
fontosnak tartom megemlíteni a művész tereit.
Képtárgyain olyan konstrukciókat jelenít meg, amelyek nélkülözik a harmadik
dimenziót. Paul Klee szavait parafrazálva mondhatjuk: „ ... nem a láthatót adja
vissza, hanem láthatóvá tesz”. Mivelhogy a térábrázolásait az időtől nem lehet
elválasztani, munkái időfenoménekként is funkcionálnak. Többféle időértelmezési
síkot sürítenek magukba: a személyes és kozmikus időt, a műalkotás és anyag
idejét, az interpretáció idejét egyránt. Mindennek gyökerét a metafizikus
festészetben kell keresnünk, főként Giorgio
de Chirico és Morandi életművében.
Ennek hatásaként oly jellemző a képtárgyaira a kimerevített, örökkévalóságba
sűrűsödött idő, amely ugyanakkor misztikus
aurával tölti meg őket.
A munkákat
szemlélve egy folyamatosan újrateremtett világnak lehetünk tanúi, ahol az
újjáteremtés aktusa meditatív jelleggel
bír. Ezek a képtárgyak a művész létről való meditációjának egyfajta mantrái.
Nem narratívák, nem elbeszélések, hanem a színeknek és a formáknak a mágikus
aktusai, amelyek olyan tartalmakat és emóciókat hordoznak, amelyeket „csakis a
színek nyelvén lehet elmondani”. Mondhatni,
hogy nem tárgyai, hanem aktusai, mert Jakobovits Miklóst első sorban a teremtő
folyamat érdekelte. Nem a kész munka, a végtermék, hanem a teremtés, a
létrehozás maga. Ebből a szempontból műveit folyamatmunkákként is
szemlélhetjük. Paradoxális kijelentés, hiszen az arany és az ezüstlapok
ötvözete, az különböző fémek, a márványpor, a kréta és még sorolhatnánk
hányféle anyag kollázsa szolíd, időtálló, mondhatni időntúli hatást kelt a
nézőben. És mégis a művész azzal, hogy engedi az anyagot dolgozni a maga ideje
és ritmusa szerint, hogy tanúi lehetünk az oxidációs folyamatoknak, a
korróziónak, a rozsdának, az idő repedéseinek, jelzi, hogy van idő az
időtlenségben: az anyag ráérő ideje.
Kányádi Iréne
