MAMŰ Galéria, Budapest

BELSŐ NARRATÍVÁK 

Ferencz S. Apor, Nagy Csilla és Szőke Erika közös kiállításáról

  Március 9-én nyílt hármas kiállítás a budapesti MAMŰ Társaság Damjanics utcai galériájában, melyet Szilágyi Róza Tekla méltatott.

   A három művészt, a több ponton azonos szakmai attitűd és hasonló témák tárgyalása predesztinálta a közös kiállításra. Mindhárom alkotó munkásságát erőteljesen meghatározza az „emlékezés” témaköre, eltérő megjelenítési formákkal. Műveik központi témája főként a családhoz kötődő emlékképek újra értelmezése, a családon belüli viszonyrendszerek és kapcsolati hálók kérdései, illetve azok ábrázolhatósága. Hangsúlyos szerepet kap az emlékezés és a felejtés vagy a kritika és az abszolút elfogadás, olykor szembe állítva ezeket egymással. A „Kortárs narratívák” című kiállítás ezt az alkotói szemléletet / kifejezésmódot kívánta bemutatni. Szilágy Róza Tekla kiállítással kapcsolatos gondolatai, az alábbiakban olvasható. (FSA)

Emlékezés álomszerű – fel felvillannak munkák

   Az az igazság, hogy egyre az egyre intenzívebb szaladás közepette egyre komolyabb romantikája van az emlékezésnek. Gondolok itt a húszas éveket idéző bulik reneszánszára, a gondosan kézzel írott, dédszüleink leveleit idéző betűtípusokra, a haladó munkahelyeken bevezetett offline munkanapokra, az írógépek, oldtimer autók, lemez lejátszók egyre izzóbb piacára.

Na meg a telefonunkon funkciótlanul régi számológépként megjelenő számológép applikációra, a hasonló logikát követve Amerikát meghódítani tervező kort meghazudtoló kinézetű iránytűre, na meg a papirusz tekercset idéző jegyzettömb alkalmazásokra – a jó öreg szkeuomorf design.

   Úgy tűnik mi, felhasználók – beszéljünk jó vagy rossz példákról, de – igényeljük az emlékezést – emlékeztetést. Mármint hogyha egyszerű, könnyed, koktélos formában megfogalmazódó, tőlünk független és személyes szálakat nem érintő emlékezésről van szó. A valódi archívumok, a személyes terek és felelősségek, a személyesség és a történetmesélés témakörei azonban a hatalmas piaci romantika ellenére is nehezebben körvonalazhatók.

   A történelem kifordítása, személyre szabása és a párhuzamos olvasatok mind-mind pejoratív és a téma iránt érzékeny emberek fejében vészharangot kongató fogalmak. Az egyetlen eset, amikor nem futkos a hideg a hátunkon, amikor az előbb említett fogalmakról van szó, amikor a párhuzamos olvasatok mind-mind egyaránt érvényesek és megállják a helyüket az a családok története. A családi történetek. A saját családunk története. Mert igenis, egy családon belül igenis több narratíva létezik – a gyermeké és a felnőtté, a generációkból, pozíciókból, felelősségekből adódó eltérő olvasatok és eltérő emlékezetek. Ez a bonyolult narratíva háló még kuszább lesz, miközben növünk fel – és akkor még nem számoltuk bele, hogy a mindenben kotnyeles nagynénik milyen, a szüleink által kíméletesen eltitkolt családi titkokat sutyorognak a fülünkbe vasárnapi ebédek közben. Lényeg a lényegben, minél idősebbek vagyunk, minél több információt birtokolunk, annál árnyaltabb a kép. Minél több információt birtokolunk, annál komolyabb a kritika lehetősége – saját családunk kritikája, más családjának kritikája. A rendszer, az oktatás, korábbi döntéseink és mások korábbi döntéseinek kritikája.

   Tökéletes példa: református gimnáziumba jártam – akkor nem volt nagy szerelem, se részükről, se részemről – a jó öreg Ádámnak és Évának két fia volt, a szerencsésebb fiúnak honnan lett felesége kérdésem nem sokat segített – utólag mégis azt gondolom a saját gyerekem is refibe adnám.
  A nyelvhez, a képekhez, az ideákhoz, az elméletekhez való viszonyunk rengeteget változik és ezek a viszonyok befolyásolják a családon belüli kapcsolatainkat is. Kivel vagyunk éppen egy hullámhosszon, ki a kedvenc rokonunk, kivel kerülünk éppen egy fényképre, kit magázunk és kit tegezünk.

   Eljön az az időszak is, amikor felismerjük, hogy a sokat hallgatott mennyire hasonlítasz XY-ra mondatok milyen rémisztő igazságok – aztán jön az az időszak, amikor semmi másra nem vágyunk, mint hogy megismerjünk az idősebb generációk általunk nem ismert arcát, az ő múltjukat, az ő esetlenségeiket, mert meg akarjuk nyugtatni magunkat, hogy van ami nem változik. A következő stáció pedig már az, amikor bármit megtennénk, hogy valakivel egy képre kerülhessünk, de sajnos nincs már rá mód.

   Furcsa dinamikát jár be a kötődés és ragaszkodás is – gyerekként teljes vonatutakat sírunk végig, annyira ragaszkodunk a szüleinkhez– az általunk tonnaszám ontott rajzokhoz pedig nem feltétlen – (amúgy nekem kicsit gyanús, hogy semmit nem dobtunk ki, hurkapálca arcúnak rajzolt édesanyám portréit sem, de valószínűleg a grafikus édesapa a ludas).

   Azt hiszem talán az a mondanivalóm lényege, hogy a gondolkodásunkat meghatározó viszonyrendszerek változása és az emlékezés kapcsolata kéz a kézben járnak.

   Annak ellenére, hogy kismillió közhelyet tudok durrogtatni: nem tudunk olyat elképzelni, ami nem létezik, hogy az illatok hívják elő legintenzívebben az emlékeket, hogy a rossz emlékeket felülírja az agyunk – a sokat ismételgetett hazugságok, máshogy megőrizni kívánt emlékek egy idő után valójában átalakulnak, hogyha őszinték vagyunk, akkor bevalljuk, hogy az emlékezés igen-igen rémisztő. Van a nagy tömegek, politikai érdekek  keze alá doromboló macskaként bújó történelmi emlékezet, ami aztán éles váltással karmolhat hatalmasat. Van a hányattatott sorsú és jelen jólétét foggal körömmel kiharcoló szülők gyermekek felé jótékony emlékezete, amely kéz a kézben jár az évek alatt talajvíz szerűen fel-feltörő valóság- cunamikkal. Van a fiatal generációkat iskolázni kívánó kegyetlen, zord emlékezet, amely oly gyakran felejti el, hogy a történelem és így az emlékezet is ismétli önmagát.

Van a kisagyunk hátsó csücskében megtartott emlékezet, amit csak ünnepnapokon kapunk elő, mégpedig azért, hogy heves tiltakozások közepette vissza is csukjuk a kiskaput, ami kieresztette a nagy vadat. Van a nemzetek közös emlékezete – na ugye ez az a bizonyos problémás, érdekekbe ütköző történeti szál, van sértettek, a nemtörődömök, a sosem-felejtők, a felhánytorgatók, a beletörődők és a változtatni akaróké is (őket nem szokták szeretni). Van a családok közös, eposzi emlékezete – állandó jelzőkkel, újra és újra felhánytorgatott sérelmekkel és közös szeretnivaló emlékekkel.

   A családtagok emlékezetéből szövődő családi emlékezet, amely szorosan összefűzve társadalmi emlékezetet alkot, ami..... na az az igazság, hogy ez egy végtelen szövet. Látni valamit a régiből, látni valamit, ami szintetizál. Látni olyan emlékezést, amely valahol mindannyiunké és látni olyan művészi praxisokat, akik a sokunk által mostoha gyermekként kezelt emlékezési rítusokat megjárják helyettünk.

   Mi ma azért vagyunk itt, hogy három alkotó által kimetszett szeleteket, gondosan elvart szálakat, kifeslett szövet-darabokat, szőnyeg alá rejtett darabkákat, a személyes szimbólumokat lefordítsuk. Saját magunk számára. Úgyis csak a mi emlékeink számítanak majd. Vagy nem? Hogyha őszinték vagyunk, akkor bevalljuk, hogy az emlékezés igen-igen rémisztő. Rémisztő, mert ha kicsit is odafigyelünk, akkor látjuk, hogy mindent elárul.

Szilágyi Róza Tekla

Plusz 4 nap áll a hivatásos képzőművészek és képzőművészeti egyetemi hallgatók rendelkezésére, hogy jelentkezzenek az 5. Székelyföldi Grafikai Biennáléra. A szervezők március 30. helyett április 3. éjfélig (UTC+2) várják a pályamunkák digitális reprodukcióit.

Az elektronikus jelentkezési lap és a pályázással kapcsolatos további információk megtalálhatóak a következő linken: https://grafikaiszemle.ro/palyazati-felhivas-2018/

Új Kriterion Galéria, Csíkszereda 

RÁKÖZELÍTÉS

Zoltán Béla kiállítása

        Hogy alaposan megtekintsük és meg is értsük Zoltán Béla újabb sorozatát, azt javasolom, hogy a képek vizuális felmérésében ne a szemlélődő szem eszközét használjuk, mert az a távoltartás mágiájával mér fel, hanem a nagyítólencse szemét, hogy általa egy olyan világba hatolhassunk be, amelynek részleteit csak a művész uralja. Ez egy aprólékos, egyirányú világ – a részleteké.

Zoltán Béla tekintete rendelkezik a zoom in (a ráközelítés) automatikus erejével, így a vizuális tapasztalat megsokszorozódik. A javasolt kísérlet, az, hogy jobban megértsük a dolgokat – intim kapcsolatba kerülve a részleteikkel – csak úgy valósul meg teljes gazdagságában, hogy a művész a valóság képeiből kivágásokat készít, s ezek a ráközelítések tükrözik alkotójuk választásait, egyéni hangsúlyait. Nehéz újraépíteni azt az egészet, amelyből a művész kijelöli a részletet. Ily módon, ha nem sikerül azonosítani az alkotója által követett utat, az új valóságkép könnyen nem-képnek tűnhet.

 A keresett részlet felfedezése természetes következménye a belső megtapasztalásnak, egy lelkiállapotnak, egy életérzésnek. A művész szeme betájol, kiválasztja a részletet, értelme feldolgozza, kivágja, majd elrendezi a ráközelítés eredményeit: gyárkapuk, városrészek, metróállomások vagy rozsdás vaskerítések részleteit. Mindezek bonyolult vizuális atlaszát képezik alkimista alkotójuknak, akinek ihlete mindenütt tetten érhető: a válogatásban, a kompozícióban, a képek kivitelezésében. Festészete intuitív, felszabadult és egyben felszabadító.

Zoltán Béla ösztönösen rendezi el a kivágott képet, melyből vagy kihagyja a figuratívat, vagy behozza, de újrafogalmazza, premierplánba állítja azt. Arról vall, hogy szeret kutatni: olyan urbánus részleteket, melyekben együttléteznek a felismerhető (figuratív) alakzatok a tiszta festészeti (absztrakt) felületekkel. A vizuális megismerés és teremtés folyamatában a művész ráközelít a képre, újjáépíti azt és megpróbálja új képpé alakítani. Ennek a sorozatnak első alkotásai három évvel ezelőtt születtek valóságdarabokként – ahogy a kimetszett képeket alkotójuk nevezi. Ily módon válik a művész a kimetszések rendezőjévé, amikor keze ösztönösen irányítja ecsetét a vásznon: a kéz fest, miközben a tudat kikapcsol.

Ez a megfestett világ közel áll hozzánk. Zoltán Béla részletei szorosan kapcsolódnak „ráközelítőkészülékéhez”, fáradhatatlanul kutató szemeihez, belső látásához. 

Egy másik sikeres kísérlete után, amikor akriláttűnéseket rögzített papírra, Zoltán Béla megtalálta azt a szabadságot, amelyre szomjazott. Láthatjuk, hogy alig használ ecsetet: a festékrétegeket festőhengerrel, festékszóróval, festőkéssel, csepegtetéssel juttatja a vászonra. Már nem mimetikusan alkot képeket, hanem egyedi felületeket nyer: véletlenszerű helyzeteket rögzít, melyeket a valóságból vagy valóságokból nyer. Az új részlet így a realitás egyik vizuális kimetszésévé válik.

Ez a festészet alkotója egyéniségének ujjlenyomata. Makrohatásával fogad minket, nézőit.

A részlet Zoltán Béla festészetében mikrokozmosszá válik – égi térré magasztosul.

Adrian Buga

 

     Zoltán Béla csíkszeredai kiállítása 2018. április 4-én, 18 órakkor nyílik a Új Kriterion Galériában (Petőfi u. 4.)