fórumtizenöt

K Arte Galéria, Marosvásárhely

A mező-dimenzió
 Makkai István kiállításáról

   Egy mezőn minden összefügg egymással. Fizikai szinten a füvek, növények közös léte alkotja, magába foglalva a különböző növényfajok szimbiózisait vagy egymásmellettiségét. Nemrég derült fény tudományos körökben a fák kommunikációjára - ha ezt a mező nyitott terén, a növényfajok gazdag változatosságában képzeljük el, minden bizonnyal összefüggések, kapcsolatok zsongása keletkezik. Az emberi fül számára viszont a mezőt lakó bogarak hozzák az auditív dimenziót - és itt kezd nyilvánvalóvá lenni az a vetület is, miszerint a mező élettér. Többnyire kisebb állatok élnek itt. És emellett pedig "embernek való hely" - mondja az alkotó, Makkai István. Ha belegondolunk, valóban vonzó ez a nagy nyitottság, ez a széles, szabad terület, végtelen egységével. Itt részei vagyunk a természetnek, kényelmesen, nyugalommal szemlélhetünk mindent, ami körülvesz.

   A tekintet azonban hatalom - és a mezőn, bár végtelensége és zsongása testünket-lelkünket átjárja, mégis hatalmi pozíciónkat éljük meg benne: a tér nyitott, a szem messze ellát, a növényzet csupán lábunkat takarja; érzékeljük a terület határait, talán még fel is tudjuk becsülni méretét, akár számokban kifejezve, magunkévá téve a lenyűgöző élményt...
   Az arányokon és a láthatóságon tehát sok minden múlik. Makkai István szemléletmódja mindkettőt kicsit megbontja, megvizsgálja és eljátszik az eredménnyel. A kalászos füvek túlnőnek rajtunk - oda a könnyű birtoklás, a hatalmi fölény egy része. A mező-terület megszokott, végtelen egysége pedig az installációban valóban, matematikailag is végtelenné válik. A lelket felemelő végtelenség-érzés így felfokozva kissé már nyugtalanító is - első látásra ugyanaz a természet, ha viszont tovább figyeljük, az élmény művi és hozzáférhetetlen lesz. Makkai jó érzékkel játszik rá a jelenség vonatkozásaira, s így a valóságból kiemelkedik a szimulákrum - a realitás disszonanciája.

   Mennyire autentikus tehát a mező-élményünk, a természettel való összetartozásunk és iránta érzett csodálatunk, ha mindezt csak hatalmi pozícióból vagyunk képesek megélni? Idillikus sétánkon összetartozást élünk meg, mert "birodalmunkat" szemléljük? Miközben hétköznapjaink  globális felmelegedése, palagázkitermelése és szintetikus növényvédőszerei veszélybe sodorják a mező vízellátását, talaját és méh-zsongását is...

   Ebben a kontextusban a szalmakalap, a könnyed, harmonikus lét, szabadidő és szieszta szimbóluma is súlyosabbá válik. Viszont ez a súly nem elbírhatatlan, csak épp meggondolásra késztet, nem terhel, csak a felelősséget helyezi, képletesen, érezhetően fejünkre - a rézkalapban tisztán gondolkodunk, átérezve tetteink, létünk és valóságunk súlyát.

Ungvári-Zrínyi Kata műkritikus a kiállítás kurátora