fórumtizenöt

Karte Szoba, Marosvásárhely

 

Asztalos Zsolt

 MEMORIES

 

Próbáljunk ki egy gyakorlatot:

Emlékezzünk vissza a legutóbbi telefonbeszélgetésünkre.

Hol voltunk? Mit csináltunk közben, hogyan tartottuk a telefont?

Milyen beszélgetés volt? Milyen érzéseket éltünk meg?

Na és mi volt körülöttünk? Sütött-e a nap? Hallatszott-e valamilyen zene? Ha igen, melyik dal volt az?

Voltak-e körülöttünk emberek, és ha igen, mekkora távolságra tőlünk? Hányan voltak és hogy néztek ki?

   Ha ezeket mind felidéztük, előttünk van egy kép – talán inkább történet: 

   Fél vállal tartjuk a telefont, miközben szatyrokat pakolunk az autóba, vagy lehet, hogy kezünk mereven tartja, tenyerünk izzad, és megfeszülve figyelünk a beszélőre. Kérdeznek – felelnek, a fülünket megütő információ meglepő, örömteli, szívszorító, felháborító. A problémára megoldást keresve sétálgatunk az üres lakásban. A vonal másik végén a barát szeretetreméltó, kedves, szimpatikus, értékes ember / a másik félnek nincs humorérzéke, akadékoskodik, nem hallgat meg / az ügyfélszolgálatos bunkó és flegma.

   Miközben:

   Három nagyszájú tinédzser halad el mellettünk / egy gondterhelt fiatal arc, zöld szemüveges. A pincérnő a maszkja mögött idegesítően vihog. Nem hallom a telefonban beszélőt, akkora zaj van. / Csend van köztünk, nehéz válaszom minden szava visszhangzik. Érzem, hogy a szomszédnéni fasírtot süt, éhes vagyok. Egy teraszról Aretha Franklin buzdít, tölt fel energiával. Lassan ketyeg az óra… Gyermekkorom cukrászdaillata, ez pont olyan hangulatú, mint amiről beszélünk! Az autó lehúzott ablakából kibírhatatlan zene üvölt, megtölti a teret, a füleket, az agyamat / Milyen érdekes, megnyugtató ez a mély ritmus.

   Végső konklúziónk:

   Nehéz helyzet. Jó emlék. Kínos volt, bárcsak elfelejteném. Szép volt aznap minden.

   De vajon mindez tényleg így történt-e?

 Az előbb nem csak felidéztük, hanem alkottuk is az emlékeket. És minden felidézéskor újraalkotjuk, sőt, a felidézés körülményei és pillanatnyi hangulatunk függvényében még módosítjuk is. Az emlékezet megbízhatatlan. Minél többször idézünk fel egy emléket, annál inkább “begyakoroljuk” az adott narratívát. De minél kevésbé koherens, annál valószínűbb, hogy átírjuk, ha azzal kerekebb történetté válik. 

Értelmes egységekben, rendszerekben gondolkodunk, ezért a történet az alapforma. A vége pedig mindig befolyásolja az egész történet, sőt, az egész emlék megítélését. Hiába volt kellemes egy munkafolyamat, ha nagy kudarccal vagy tragédiával végződött. De ugyanígy a hosszas, embert próbáló küzdelem is képes teljesen átértékelődni, amikor diadalmasan célba érünk, vagy valami váratlan jó születik belőle.

   Ha az emlékezet ennyire bizonytalan, akkor az igazságot automatikusan a percepció szintjén keresnénk… Csakhogy a “tiszta” valósághoz nem férünk hozzá. Hogy is tehetnénk? Hiszen a valóságot már észleléskor is megszűri az agy… A világból csak azt és csak úgy látjuk meg, amit és ahogyan az állapotukat, érzéseinket, a tudásunkat és a meggyőződéseinket tükrözi.

  Asztalos Zsolt kiállítása ösztönöz, hogy megvizsgáljuk a “vitathatatlan” igazságokat, amelyeket tényként állítunk fel magunknak, vagy tényként fogadtunk el a külvilágtól. A teljes igazság elvégre csak akkor kezdi kicsit is megmutatni magát, amikor például a műtárgy szellemi dimenziója mellett tárgy-létét is figyelembe vesszük. A My art sorozatban Asztalos a műtárgy tárgyi esztétikájának ad szabad teret. A diszkrét, minimalista humorú kompozíciókról az önmagáért való művészet fogalma is eszünkbe jut, de hasonlóan finom iróniával feldobhatjuk a formalista művészetszemlélet képét is. Közben pedig mindez: játék; meglepő, formabontó formaépítés.

   Szintén feltárul kicsit a teljesség, amikor az emlékezés gyakorlatában az ember aktív és kreatív cselekedetét látjuk, a keresést, mérlegelést és a teremtést. Az Emlékezés című videó, megható finomságaival a felidézés konkrét időbeli dimenzióját is elénk tárja. Szokatlan, hogy egy belső folyamatot időben is elhelyezzünk.

   Nagy léptékben tágul a világunk, amikor a történelemre mint elvont, párhuzamos( valóság)okat tartalmazó, de egészében megfejthetetlen jelenségre gondolunk (Romsics Ignác magyarságtörténeti könyve a History Books sorozatból). A lefektetett könyv nem csak a kódolt információ, vagy a megdöntött tudás képeivel hat: a lapok vízszintes egyenesei a linearitást és ugyanakkor a történetek párhuzamosságát emelik ki. És ebben a különleges, üdítően józan környezetben már-már humoros, hogy még a 12 egyforma kockáról is kiderül, hogy valójában egyik sem kocka, és egyformának sem egyformák….

  Költői egzisztencializmus jellemzi a műveket, emberi énünk folyamatos keresési folyamatát leplezik le és rávilágítanak az enyhe abszurditásokra: fiktív képzetek között mozgunk, és történetekkel próbálunk kapcsolódni bármihez, amivel csak találkozunk… viszont van ebben a jelenségben valami elvont szépség, sőt, potenciálisan mély jelentés is – és ez talán az élmény közösségében keresendő.

   Felmerül tehát a kérdés, hogy ha a “Valóság” nem járható terep, akkor egymással hogyan tudunk találkozni? Nos, ehhez még több történet kell, a párhuzamosságok felismerése és tudata, és mások történeteinek igazán értő olvasása. Ha sok szálon indítjuk emlékeink megírását, előbb-utóbb közös pontok is akadnak, és, még ha rövid időre is, de időnként megoszthatjuk egymással a narrátori szerepet.

Ungvári-Zrínyi Kata, műkritikus

 

  A kiállítás 2021. június 18.án, a marosvásárhelyi K'Arte Szobában került megrendezésre, a Balassi Intézettel közösen szervezett Magyar Filmnapok keretében. Az alkotások a Gyergyószárhegyi Kulturális Központ gyűjteményéből származnak, az esemény kurátora: Ferencz Zoltán. Megtekinthető augusztus 11-ig.