fórumtizenöt

Lábasház, Sepsiszentgyörgy 

 

Rizmayer Péter: Utolsó vacsora

 

   2021. október 7-én, nyílt Rizmayer Péter Utolsó vacsora című kiállítása a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Pincegalériájában. A Lábas Házban megrendezett eseményt Dimény András képzőművész, műkritikus nyitotta meg. Az alábbiakban a megnyitón elhangzott szöveg teljes terjedelmében olvasható. 

   Azoknak akik még nem ismerik a kiállító művészt, rövid bemutatóként elmondanám, hogy 1977-ben született Budapesten és csak pár éve költözött Sepsiszentgyörgyre, azóta itt él. Tanulmányait Gaál József irányításával a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte 2oo3 és 2oo8 között. Több mint tíz egyéni kiállítást tudhat magáénak, legtöbb Budapesten került megrendezésre (Vörösmarty Mozi, Boulevard & Brezsnyev Galéria, Faur Zsófi Galéria, Latarka Galéria) és több mint harminc csoportos kiállításon vett részt Budapesten, Szentendrén, Miskolcon, Győrött, Glasgowban, Münchenben és másutt.

   Portfoliója kizárólag installációk, fényképek, videók és land-art művekből áll össze. Nincs olyan alkotása, legalábbis én nem láttam olyat, amely ne a természettel lenne kapcsolatban. Illetve ez így nem pontos, mert igazából az ember és a természet viszonyát taglalja. Azt hiszem, igazából, a művészi gondolkodásának ez az alapja: az embert a természet tükrében láttatni és fordítva. Hiszen a természet, az ember egyedüli lehetséges léttere, bármit is műveljen vele vagy magával; bármennyire is bővítse mesterséges burkát, ha kiiktatja belőle a természetet, maga ellen fordul. Vagyis olyan lesz az emberiség mint a Brassó városának a címere: megmarad a teremtés koronájának lenni, de kivágja maga alól a fát s aztán ücsörög révedezőn a gyökereken.

Mégis, miféle természetet és miféle embert láttat Rizmayer Péter?

Ez a természet nem az impresszionisták természete, nem park ahol a bokrok új frizurát kapnak s virágágyások vezetgetik a szelfizők seregét, nem látványtervezett növények tömkelege, hanem léttér, filozofikusabb nyelvezeten "materia prima", alapréteg amiből minden élet születik. Az elemek videóinstalláció sorozatát így vezeti be Péter: "A művekben a tájat alkotó alapelemekkel -tűz, víz, föld, levegő, idő- készítettem videót, a rájuk jellemző folyamatokkal kívántam rávilágítani az egészben elfoglalt jelentőségükre. A természetet alkotó összetevők már a kezdetektől foglalkoztatták az emberiséget. Azóta - ahogy egyre többen városlakókká válunk - egyre távolabb kerülünk a háborítatlan természettől, megbomlott a természetes kapocs, amely össze kötötte és egyenrangúként kezelte a feleket. Az elemeket materializáltuk és a saját rövid távú hasznunkra hajtjuk. A sorozatban többek között a természetre, az alapelemeire kívánom felhívni a figyelmet, rámutatni, hogy létezik egy jóval korábbi, környezettudatosabb gondolkodás." Az itt bemutatott két installációjára ezek a kijelentések érvényesek maradtak, annyi különbséggel, hogy egy keresztény jelképrendszer is társult hozzájuk (az utolsó vacsora, a kereszt motívuma).

Ez a természetlátás hasonló a Tarkovszkijéhoz (akit Péter, bevallottan a mesterének tekint). A filmrendező természet-megjelenítéseivel kapcsolatban írják Kovács András Bálint és Szilágyi Ákos (Tarkovszkij, Helikon kiadó, 1997), hogy ikonszerű: úgy működik mint egy ablak, nem megállítja a tekintetet, hanem kivezeti a spirituális szépségek felé. Ezt írják a szerzők: "Tarkovszkij számára, filmjeiből megítélhetően, a szellemi kultúra egységes folyamat, a vallási értelemben felfogott Abszolútum létmódja, melybe nemcsak a művészet és a gondolkodás, nemcsak a műtárgyak és használati tárgyak, de a természet jelenségei és erői is beletartoznak" (39 o.). Ebből adódik az is, hogy aki a természetet tiszteli, az önmagát és az Abszolútumot (Istent) is tiszteli. De fogalmazhatjuk a visszájáról is, hogy aki nem tiszteli a természetet az önmagát is és az Abszolútumot (Istent) is gyalázza.

Ezt a kettősséget hordozza magán, Péter emberképe. Egyrészt ott van a gyarlóságok elkövetésére való hajlam, másrészt ott van a remény és a felismerés, hogy lehetne másként is. Választás kérdése, vagyis erkölcsi dilemma. Ez a vívódó emberkép az egész keresztény kultúra sajátja. Végességünkben keresünk valamit ami végtelen, a múlóban ami időtlen. Egyetlen iránytűnk az erkölcs, de gondoljunk bele, a tökéletes embernek (a szentnek) nincs szüksége erkölcsi szabályokra, mert ő már beteljesedett, ő már meg istenült. De nekünk, akik állandóan úton vagyunk, kellenek a kapaszkodók, az intelmek amik eligazítanak a mindennapos döntésekben, a mindennapos dilemmákban.

Tarkovszkij, Andrej Rubliov című filmjében van egy jelenet ahol a két ikonfestő, Rubliov és Teofan találkoznak s arról beszélnek (többek között), hogy hogyan viszonyuljanak az emberekhez. Teofan a szigort választja, azzal érvel, hogy ha Jézus újjászületne, az emberek ismét keresztre feszítenék. Rubliov a megbocsátást tartja előbbre, azzal érvel, hogy bár igaz, hogy keresztre feszítették Jézust, de az emberek megbánták tettüket. E két művészember testesíti meg azt a két végletet amelyek között a kereszténység embere cipeli vívódásait.

Azért jutott az eszembe ez a filmjelenet, mert a kiállítás kapcsán folytatott egyik beszélgetésünkben, Péter valahogy így fogalmazott: úgy bánunk a természettel mint Jézussal.

Az elmondottak tükrében próbáljunk rálátni a kiállított installációkra. Persze figyelembe véve a műfaji sajátosságokat is.

Például a téri kibontakozására (mindkettő hangsúlya a terem középterében van), az elrendeződési elvre (mindkettő kör alakba rendezett, amint tudjuk a kör a spiritualitás legelterjedtebb szimbóluma), a fény-árnyék hatásokra (a fényforrás központúsága az az axis mundi amely köré a világ rendeződik), az anyagminőségekre (mindkettőben nagyon fontosak, önnön valóságukat kölcsönzik a tartalomnak). Aztán a képek - akár mozognak, akár nem, dokumentum jellegűek, még akkor is, ha ez élményrögzítést jelent (a jelképekkel szemben, melyek az igazság rétegeire világítanak, ez a dokumentarizmus a valóság érzetét erősítik).

A 12-es szám értelmezése, gondolom senkinek sem okoz gondot (ebben segít a cím is: utolsó vacsora), de talán hozzátehetjük még, hogy ez a természet ciklikusságának is a száma, a teljes köré, vagyis ez is kapocsként működik az ember és a természet között, pontosabban az elején fölvázolt értelmezéseik között. Azt hiszem, hogy a filmecskében megjelenített emberalak mozgása (mindenütt másutt az ember háttérelem), ahol egy magzatpózból indul, keresztpózba helyezkedik, aztán visszakuporodik a magzatpózba, ugyanennek a ciklikusságnak a jelképe. A tányérok kereksége és fehérsége sem értelmetlen, ismétlődésük, önkéntelenül is, ritualitásra utalnak, nem pusztán a táplálkozás jelképei, "a természet felfalatásáé".

Nyilván, egy műalkotás élvezete nem az értelmezhető részletek leltárszerű felgöngyölítésében rejlik, de egy-egy felismerés fokozhatja az élményt. Ezért van gyakran az, hogy újra látogatjuk a műveket s mindig valami újat fedezünk fel bennük. Kívánom a látogatóknak, hogy Rizmayer Péter munkáival is így legyenek.

Dimény András

Fotók: Toró Attila