Új Kriterion Galéria, Csíkszereda

Mihai Ciplea 

   Nominous – ez az a fogalom, mely már attól kezdve, hogy Rudolt Otto megalkotta, meghatározta a vallási tanulmányok tudományát, és melynek égisze alatt Mihai Ciplea műveinek sorozata elkészült. Ezek a munkák olyan művészi keresésről árulkodnak, mely tudatosan ellenszegül napjaink közhelyeinek, anélkül, hogy ettől kevésbé kortárs lenne.

  Ahogy a médium maga az üzenet formulája elvesztette eredeti relevanciáját azzal, hogy világszerte elfogadták, mi több, kiürült a túlzott ismétlés által, ugyanúgy az a gondolat is redundánssá vált, hogy kapcsolat állapítható meg a mű anyagszerűsége és tartalma között, aközött a módszer között, amellyel megteremtették, és a jelentése között. Mihai Cipleának sikerül újra rákérdezni ezekre a problémákra, nem újra kijelentve őket – ez már amúgy sem lenne lehetséges –, hanem a végső következtetések levonásával, melyek ezekből az igazságokból adódnak. Másképp szólva, és a fordított irányból kiindulva, a témától a technika felé: ha az, amit a művész tematizál, az az egészen Más (das ganz Andere), akkor mi az a technika, az az anyagszerűség, az a művészi gyakorlat, amely anélkül adhatná vissza a művészi intenciót, hogy elárulná azt? Mihai Ciplea a pasztellre teszi fel minden hitét, annak tisztaságára, pigmentáltságára, az áttevődések hiányára, a színekkel borított papír áttetszőségére. Amennyiben a természetfölöttivel való találkozás nem ismételhető meg bármikor és bármilyen körülmények között, Mihai Ciplea művei is megismételhetetlenek, újra-alkothatatlanok. A kézi merítésű papír pasztellel való elborítása csupán az első szakasza annak a folyamatnak, mely ugyanannak a rajznak a többszöri átjavítását, újrarajzolását jelenti, mint egy penitencia, melyben ugyanannak a formulának az írása és újraírása mágikus erőket szabadít fel.

   A folyamat végén Mihai Ciplea munkái paradox módon linómetszetnek tűnnek, mely bármikor újra nyomható, és megfosztható az egyediség aurájától, ahogy Walter Benjamin profétikusan jósolta A műalkotás a technológiai reprodukálhatóság korában című tanulmányában. Ez a vállalt szerénység egy olyan palimpszeszt egyediségét rejti, melynek egymásra következő rétegei lehetővé teszik az elmélyülő „olvasást”, méghozzá abban a mértékben, amelyben az olvasó/a néző szokva van azzal és nyitott arra, hogy saját interpretációját projektálja ott, ahol a mélységi rétegek visszavonhatatlanul kitörlődtek.

   A digitális fénykép mindenütt-jelenvalóságának korában, melynek a pixeláció jelensége a legkisebb gondja, Ciplea munkái leginkább az analogikus képek korszakából származónak tűnnek, amikor a pillanatkép majd mindig elmozdult; a pillanatkép homályossága tanúskodik bármilyen esemény elkerülhetetlenül mulandó voltáról, és megelőlegezi azt az elködösülést, amellyel a memória még a legerősebb emlékeket is felöltözteti. Mihai Ciplea saját szótárat alakít ki a száraz pasztell technikái határainak tágításával egyidőben, és ezzel azt bizonyítja, hogy újra és saját számlára is lehet küzdeni a bálványrombolókkal. És azt is, hogy legyőzheti őket anélkül, hogy folyamatosan idéznie kellene a vallásos festészet keleti hagyományából, bár közben azzal is tisztában van, hogy ez a hagyomány mindig működik, hiszen mi, ortodoxok ebben a szimbolikus kultúrában növekedtünk, ebben formálódtunk.

 Mihai Ciplea csíkszeredai kiállításának megnyitójára, 2017. október 5-én, 18. órától kerül sor az Új Kriterion Galériában (Petőfi utca 4.) 

Tein, Sepsiszentgyörgy

 

Közelítési lehetőségek - A kortárs művészet új környezettudata

 

   Az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesület NAP műhelye szervezésében kerül sor, 2017. augusztus 16-án, szerdán 18 órakor a Tein Teaházban, a Közelítési lehetőségek - A kortárs művészet új környezettudata című kiállítás megnyitójára. A kiállítást Péter Alpár sepsiszentgyörgyi képzőművész nyitja meg.

 A kiállított alkotások gesztusértékű performatív művek fotódokumentációi, amelyek elsődlegesen ökológiai problémákra reflektálnak. A kiállítás kiemelt értéke a kulturális sokszínűség, amely egyszerre biztosít rálátást a nyugat- és kelet-európai, valamint a közel-keleti kortárs művészetre.

  Kiállító művészek: Olivie Huet / Margarit Neuendorf (Franciaország / Németország),  Roger Rigort (Svájc), Karin van der Molen (Hollandia), Péter Alpár (Románia - Magyarország), Atefeh Khas (Irán), Nooshin Nafici (Irán), Farzaneh Najafi (Irán), Tara Goudarzi (Irán).

   Kurátor: Farzaneh Najafi (Irán)

   Képek a kiállításról az alábbi linken: 
https://www.sepsiszentgyorgy.info/rendezvenyek/2952-koezelitesi-lehetosegek-a-kortars-muveszet-uj-koernyezettudata

K Arte Galéria, Marosvásárhely

A mező-dimenzió
 Makkai István kiállításáról

   Egy mezőn minden összefügg egymással. Fizikai szinten a füvek, növények közös léte alkotja, magába foglalva a különböző növényfajok szimbiózisait vagy egymásmellettiségét. Nemrég derült fény tudományos körökben a fák kommunikációjára - ha ezt a mező nyitott terén, a növényfajok gazdag változatosságában képzeljük el, minden bizonnyal összefüggések, kapcsolatok zsongása keletkezik. Az emberi fül számára viszont a mezőt lakó bogarak hozzák az auditív dimenziót - és itt kezd nyilvánvalóvá lenni az a vetület is, miszerint a mező élettér. Többnyire kisebb állatok élnek itt. És emellett pedig "embernek való hely" - mondja az alkotó, Makkai István. Ha belegondolunk, valóban vonzó ez a nagy nyitottság, ez a széles, szabad terület, végtelen egységével. Itt részei vagyunk a természetnek, kényelmesen, nyugalommal szemlélhetünk mindent, ami körülvesz.

   A tekintet azonban hatalom - és a mezőn, bár végtelensége és zsongása testünket-lelkünket átjárja, mégis hatalmi pozíciónkat éljük meg benne: a tér nyitott, a szem messze ellát, a növényzet csupán lábunkat takarja; érzékeljük a terület határait, talán még fel is tudjuk becsülni méretét, akár számokban kifejezve, magunkévá téve a lenyűgöző élményt...
   Az arányokon és a láthatóságon tehát sok minden múlik. Makkai István szemléletmódja mindkettőt kicsit megbontja, megvizsgálja és eljátszik az eredménnyel. A kalászos füvek túlnőnek rajtunk - oda a könnyű birtoklás, a hatalmi fölény egy része. A mező-terület megszokott, végtelen egysége pedig az installációban valóban, matematikailag is végtelenné válik. A lelket felemelő végtelenség-érzés így felfokozva kissé már nyugtalanító is - első látásra ugyanaz a természet, ha viszont tovább figyeljük, az élmény művi és hozzáférhetetlen lesz. Makkai jó érzékkel játszik rá a jelenség vonatkozásaira, s így a valóságból kiemelkedik a szimulákrum - a realitás disszonanciája.

   Mennyire autentikus tehát a mező-élményünk, a természettel való összetartozásunk és iránta érzett csodálatunk, ha mindezt csak hatalmi pozícióból vagyunk képesek megélni? Idillikus sétánkon összetartozást élünk meg, mert "birodalmunkat" szemléljük? Miközben hétköznapjaink  globális felmelegedése, palagázkitermelése és szintetikus növényvédőszerei veszélybe sodorják a mező vízellátását, talaját és méh-zsongását is...

   Ebben a kontextusban a szalmakalap, a könnyed, harmonikus lét, szabadidő és szieszta szimbóluma is súlyosabbá válik. Viszont ez a súly nem elbírhatatlan, csak épp meggondolásra késztet, nem terhel, csak a felelősséget helyezi, képletesen, érezhetően fejünkre - a rézkalapban tisztán gondolkodunk, átérezve tetteink, létünk és valóságunk súlyát.

Ungvári-Zrínyi Kata műkritikus a kiállítás kurátora

Madaras Péter kiállítása Csíkszeredában

   2017. augusztus 3-án nyílik kiállítsa a csíkszeredai Új Kriterion Galériában, a Zalánban élő Madaras Péter szobrászművésznek. A művész nemrég, vehette át a rangos tajvani Lih-Pao szobrászati biennálé fő díját Tajpejben. Az alábbiakban, kiállítása apropóján beszél életszemléletéről, művészetéről.

  Erdélyi falusi környezetben élek és dolgozok közel a természethez, egy elő faluban, ahol lovasszekerek járnak az utcákon és minden este hazajön a tehéncsorda. Mindennapi teendőim közé tartoznak a régi, vidéki életmód hagyományos munkái, mint pl. a favágás, tűzrakás, állatetetés, növénygondozás, stb. Mindezeket nem kényszerből végzem, hanem saját választásom volt, kiköltözni a városból, felmondani a munkahelyemről, hogy egy meghittebb, falusi környezetben éljek szerényen de szabadon, azokat a dolgokat művelve amiket szeretek. Úgy gondolom, hogy ez a fajta életvitel, majd követendő példa lehet a gyerekeim számára is. Számomra ez egy hosszú út. Próbálok szellemileg és lelkileg fejlődni, annak tudatában, hogy talán csak a következő generációknak sikerül végig vinni tervemet de addig is örömömet leljem benne.

   Művészetemben, fontos szerepe van a természetnek mint tanító. Ugyanakkor fontosnak találom az egyszerű, minden időkre érvényes üzeneteknek az ismétlését. Úgy gondolom, hogy az ember hajlamos az egyszerű intuícióra épülő, természet közeli igazságot lecserélni egy racionális, mesterkélt, lassan virtuális világba nyúló valóságra. Az állat és növényvilág megfigyelésével sok minden tudatosult bennem. Az  intuíciót meg az ösztönt a modern ember hajlamos hanyagolni, ez által csapdába esik, ami azt jelenti, hogy információ függők lesznek, az információ által meg manipuláltak. Mindez egy tárgyfüggő fogyasztói társadalom mellet egy szedentarista, kiszolgáltatott kényelem centrikus, lassan önpusztító életmód felé sodorja őket. A technika csodálatos dolog de megfelelő tudás és kultúra nélkül rabjai lehetünk, főként ha nem a fejlődésünkre használjuk, hanem önmagunk szórakoztatására. Szerintem az embert igazából az egyedüllét, az önmagával töltött idő, meditáció tudja elvezetni egy valós fejlődés felé. Ezáltal a lélek is táplálva van nem csak az Ego.

   Munkáimat próbálom több éven keresztül érlelni, hogy az alkotás pillanatában letisztult formákkal és mondanivalóval tudjak dolgozni, hogy mindenki számára érezhető és érthető legyen. Brâncuși szavaival élve: aki azt állítja, hogy „az egyszerűség a bonyolult megoldása”. Az egyszerűség elérése nem a mindennapi alkotómunka eredménye az én esetemben. Inkább az egyedüllét, az önmagamba fordulás és meditáció, mely során a természet mint szakrális hely befogad és ugyanakkor teret enged a kreatív gondolataim számára. Számomra a falusi fizikai munka az, amiben az állatok és növények közötti mindennapokban megtalálom a nyugalmat és a biztonságérzetet. Ez segít eljuttatni egy olyan állapotba, ahol a tiszta gondolatoknak köszönhetően kialakul egy részigazság, amit munkáimba próbálok megtestesíteni. Számomra nagyon fontos az összetartó közösség kialakulása, a hosszan tartó baráti és művésztársi kapcsolatok ápolása, a régi kaláka szellem, ahol a közösségek együtt oldották meg a nagyobb feladatokat mint: a házépítés, keresztelő, temetés. Művészként is a kollégákkal való beszélgetések, az egymás melleti munka, meghatározza a létrejött alkotások milyenségét. Ugyanakkor a család fontosságát is szeretném kihangsúlyozni, hiszen munkáim gyakori témája a család, a közösség, születés, halál. Vallom a szakrális művészet fontosságát a mában, mely egyszerre az identitásunk megőrzésének záloga és törekvés a jóra és a szépre. A hagyomány tisztelete és a belőle való építkezés szerintem önmagában nem visszalépés.
   Az utóbbi években készült munkáimban, megjelenik a szív motívum ami számomra  nem egy tudatos folyamat volt. Az ötleteink ajándékok és feladatok amiket tisztelettel és felelősséggel próbálok kivitelezni, ezért igyekszem megfejteni, megkeresni a megfelelő anyagot és technikát amivel továbbítani tudom a bennük rejlő üzenetet.

   A szívet mint motívum nem a giccs világában megtalálható szerelem szimbolikájaként használom. Inkább a középkori ikonográfiában fellelhető fák, bokrok vagy levelek ábrázolásánál használt szív alakzatban látok rokon gondolkozást az én munkáimmal, ahol a füge formája volt a kiindulópont, vagy a magyar népi motívumvilágban a stilizált szívből kialakult tulipán motívum gondolatvitele. A másik fontos elem a művészetemben a gömb-forma ami szintén visszatérő motívum. Ez az esetemben nem egy esztergált tökéletes gömb, hanem kézzel faragott néha kicsit esetlen, néha vésőtextúrás, jelezve ezzel is, hogy a tökéletesség csak illúzió. Az emberi tévedések által fejlődik, így lesz jobb és bölcsebb, törekszik rá miközben megtanulja elfogadni a hibákat. Ugyanakkor a nem tökéletes gömb utal a természet formáira a kavicsokra, gyümölcsökre, magvakra, égitestekre, földgömbre, egyszóval a teremtésre.

   Próbálok lassan visszatérni a hagyományos kéziszerszámokhoz, természetes anyagokhoz, hogy ezáltal is független alkotómunkát tudjak végezni, hiszen a technika függőséget okoz ugyanakkor kiszolgáltatottá is tehet. A több generációs mesterségek kihalnak mert nincs, aki tovább vigye, vagy mert úgy gondoljuk, hogy már nincs rájuk szükség. A természet csodáinak és a kézi szerszámoknak nem csak a múzeumokban a helyük. Fontos visszatérni a természethez, a nagyszüleink tudását újra tanulni, így talán nagyobb biztonságban és békében élhetünk.

Madaras Péter 2016.

Képek a megnyitóról (frissítés):