Nyilvános a 8. Székelyföldi Grafikai Biennálé pályázata

Elérhető a G8 felhívása a hazai és nemzetközi szakma számára

 

 

2024. folyamán nyolcadik alkalommal kerül megrendezésre a Székelyföldi Grafikai Biennálé, nemzetközi szakmai esemény. A G8 ez alkalommal javasolt témaként az egyensúly fontosságára és ezzel szemben a hiányának kérdéseire fókuszál. Az előző évekhez hasonlóan a biennálé törzsanyagának egy részét Csíkszeredában is kiállítják és több szatelit-rendezvényre is sor kerül. 

„Politikai megosztottság, társadalmi egyenlőtlenség, háborúk, klímaváltozás, természeti katasztrófák. Az utóbbi években a világban zajló, számos geopolitikai történés és ökológiai jelenség arra késztetett, hogy a kollektív jelen- és jövőképünket komolyabb vizsgálat alá helyezzük. Megvizsgáljuk, hogy mi történik akkor, amikor egy viszonylagos társadalmi, politikai vagy természeti egyensúly megbillen. Megbomlani látszik az az állapot, amelyben az ellentétes hatások, körülmények vagy törekvések már nem egyenlítik ki egymást. Ugyanilyen fontos kérdés az egyéni lélek belső kiegyensúlyozott, nyugodt állapota vagy annak hiánya is.

A 8-ik Székelyföldi Grafikai Biennálé az egyensúly jelentőségének és ezzel szemben a hiányának kérdéseire vár vizuális interpretációkat oly módon, hogy a művészi szándék az alkotói attitűd által, a kép jellegének társadalmi szerepére fókuszáljon. 2024-ben mindazon alkotók és művészeti egyetemi hallgatók jelentkezését várjuk, akik a kortárs grafika eljárásainak megújító szándékával a jövőnek üzennek és az így létrehozott lehetséges válaszok által, a kritika tükrét tartják korunk össztársadalma elé.” - fogalmazott Ferencz S. Apor, a biennálé kurátora az idei pályázati kiírásban.                                                               

A biennálé további célja a szakmai színvonal garanciája mellett az, hogy a G8 a kortárs grafika jelentős nemzetközi fóruma maradjon és hozzájáruljon a térség kulturális-művészeti értékeinek és rendezvényeinek gazdagításához. A hivatalos megnyitóra október elején kerül sor a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban és Csíkszeredában a Csíki Székely Múzeumban. Ezt megelőzően megnyílik a 2022-ben fődíjas, Nastazja Ciupa lengyel művész kiállítása és számos egyéb kísérő rendezvényre is sor kerül, többek között a Lábasházban és a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben.

Az érintett szakma 2024. március 25-ig, kizárólag webes felületen jelentkezhet, nevezni a biennálé honlapján, online űrlapon keresztül lehetséges. A beválogatott művek a biennálé katalógusának, illetve kiállításának anyagát képezik majd. A pályázati kiírásról és a szabályzatról bővebben a www.gbiennial.ro honlapon tájékozódhatnak.

Az esemény Kovászna, Hargita és Maros megyék tanácsai, valamint a Kovászna Megyei Művelődési Központ a Csíki Székely Múzeum a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ és a Maros Megyei Múzeum közös szervezésében valósul meg. 

További részletek a biennálé hivatalos honlapján a www.gbiennial.ro honlapon, illetve a www.facebook.com/grafikaiszemle és a https://www.instagram.com/graphicartbiennial_szeklerland oldalon találhatók.

 

Vida Gábor

BETON  – Herman Levente képei elé

 

Ha lehet ilyet mondani, akkor a 20. század a beton korszaka volt, és az ember sikeresen hozott létre egy embertelen világot a saját maga számára, az épített környezet elfedi a természetet, meg is szűnteti, bezárja az embert valamibe, ami nem élő már, és végső soron kizárja önmagából. A cement eredetileg egy kötőanyag, amely a köveket és a téglát tartotta össze, ma már ez a habarcs lett az anyag, ezt kell vassal erősíteni, kővel és üveggel dekorálni. De a beton valójában öncélú anyag, kezdetben iszap, azután forma, végül törmelék, amelyből egész hegyek vannak, és egyre több lesz. Ha valakinek olyan érzése támad egy tömbháznegyedben, hogy befalazták, akkor ezen nem kell csodálkozni, és hiába ígérték meg a hőskorban, hogy a beton olcsó házakat fog eredményezni, nem úgy lett. A beton fenyegető valóság, szimbólum és metafora. Nem mintha nem lenne lehetséges betonból is szép házakat építeni, csakhát ez a ritkább. Az ipari monstrumok mutatják meg a beton valódi természetét, és a végtelenül sivár lakótelepek, amelyek átlagos földrengéskor úgy dőlnek össze, mint a kártyavár, mert a gravitáció törvényei könyörtelenek. Még erre sincs szükség. A Kelet-Európában ismerős ember tudja, milyen rövid idő alatt intézi el a nővényzet és a víz a leghatalmasabb kolosszust is. A művészet bő száz éve felfedezte ennek az ember által kreált, embertelen és ember ellenes világnak az iszonyatát, meg is botránkozott rajta, fel is háborodott, kétségbe is esett, de a világon változtatni már nem tud. Erről le is mondott, viszont átalakult ő maga, felfedezte a mállást, a repedést, a törésvonalakat, a fűszál, a penész, a zuzmó vagy az ecetfa pusztító hatását, mert a víz, a napfény, a szél mindent erodál. A beton olyan rövid életű diadalmas anyag, hogy az már szinte fáj, legalább is szomorú. Geológiai perspektívából mindaz, amit a 20. század összebetonozott, majd két ujjnyi meszes üledék lesz, nem több. Megvan ennek a sajátos melankóliája, mint annak az érzésnek is, hogy elmúlt már a világvége, csak nem vettük észre, mert egy kipingált, repedezett, hámló betonfal éppen eltakarja. Abban sem lehet senki biztos, hogy ez a fal nem a fejében, a tudatában vagy a lelkében van. Hermann Levente képein valaminek utána vagyunk, ez nagyon világosan, pontosan és bámulatos részletgazdagságban jelenik meg, kivált ha a képek nagy méretét is érzékeljük. Utána vagyunk, és mi jöhet még? Hiszen ha van megfigyelő, nem múlt el még minden. A megfigyelőt bevonzza a látvány, ez minden nagyméretű festmény sajátja, hogy a néző nem tud elkülönülni, hanem része az ábrázolt és kiterített látványnak. A bélyeg és a miniatúra egy tárgy, amit oda teszek, ahova akarok, a freskó és a nagyméretű kép egy kapu, amin be lehet lépni, nyitás egy világra, aminek én is a része vagyok. A hátrálás, a perspektíva keresése és rögzítése a viszony elfogadása, az ember elfordul, elviszi a tekintetet, amit a feltárulkozó látvány visszahív és visszavesz. A nagyméretű képen van egy rejtett fókuszpont, amit a tekintet mindig megkeres, belehelyezi magát a néző, ettől már a kép nem egyszerű felület, hanem kiterjedéssel bír. Lehet azon elmélkedni, hogy ez optikai csalódás, hatáskeltés vagy éppen a néző részvétele: én adok valamit, vagy én kapok. És mivel ezek a képek feltűnően hasonlítanak a mindennapi valóságunkban meglévő (nem művészi) képekre, az otthonos otthontalanság érzését és kettősségét keltik. Hol ér véget a tapasztalati valóság, és hol kezdődik a művészi látvány? Meg lehet-e ragadni az átmenetet, folyamatként és határként. A nagyon pontos vonalak, a részletek gazdagsága észrevétlenül visz át a valóságból a látványba és a fikcióba. Mi van előbb, és mi van később? Az ok-okozatiság akkor is izgalmas emberi probléma, ha már felborult, és tudjuk, hogy mesterséges különbségtétel. Mindig van előbb és utóbb, akkor is, ha a sorrend felcserélhető. Én nézem a képet, vagy a kép lát engem, szereplő vagyok-e vagy célpont, van-e biztonságos elhatárolódás, vagy ilyesmi eleve nem is lehetséges? A hatás alapvető célja, hogy a hatáskeltés mechanizmusait elrejtse a megfigyelő szeme elől, és bármennyire okos vagyok megfigyelőként, ne tudjam kivonni magamat. Részt veszek benne, engedem, része lehetek. A műtárggyal mindig vitatkozunk, akkor is, ha ezt nem érzékeljük, a műtárgy gesztus és provokáció, az emberi létezésnek olyan kiterjesztése, amelyre szükségünk van. Olykor pedig menekülnénk a hatása és a következtetései elől. A modernkori ember vesztésre áll a maga által alkotott valósággal szemben. Minden művészi gesztus az ember emberségét keresi, és az ember emberségének fogyatkozását mutatja fel. Részletek, töredékek, forgácsok, amelyek az egészre emlékeznek és emlékeztetnek. Lehet-e valami annyira csúf, hogy már szép? 

A retorikus kérdés mögött súlyos tapasztalat áll. A szép részletprobléma, bár nem elhanyagolható. Ahogy a természet nem tud a boldogságról, hiszen az egy metafizikai probléma, úgy a művészet is elengedi az önmagáért tetsző szépet. Többet akar. Az egészet, a teljeset, a mindent, akkor is, ha ebben a saját megszűnésének kockázata és lehetősége is benne foglaltatik. Ez a létezés mindenkori kockázata, és az alkotásé úgyszintén. A halál perspektívájába állított élet. Herman Levente festett képei a lehető legmesszebbre mennek el ebben az egzisztencialista kontextusban. Lehet-e még festeni? Lehet. Látunk-e még? Látunk. Akarunk-e még látni? Nem biztos. Van-e valami a láthatón túl, és mi az? Hogyan lehet röviden és közérthetően elmondani vagy ábrázolni? Nem lehet. És mégis. A festészet problémája ugyanaz, mint minden művészeté, a láthatóval felidézni a nem-láthatót, a hatással létrehozni azt a teret, amelyben megjelenik az a valami... Ez nem szándék, és nem ideológia, ez a kikerülhetetlen következmény. És minden bizonnyal ez az alap. Ha nem volna az a valami, akkor nem próbálnánk felidézni, nem próbálná senki felidézni. A semminek is valamilyen formát kell adni, vagy nevet. Én festek, és ti nézzetek, lássátok meg magatokat abban a nincsben, aminek ez a formája, ez is.