MAGMA, Sepsiszentgyörgy
Semmilyen istennője az emlékezetnek
Mindennapi gyakorlatukban az emlékművek tendenciája az eltűnés. Ott állnak a városközpontokban, bizonyos épületek előtt vagy a magaslatokon, ahol részeivé vállnak az elkerülhetetlen tájnak, miközben, úgy ahogy kell, a megszokott városlakók nem vesznek tudomást róluk, így hát az emlékművek egy kedves turistára várnak, hogy újra lássa őket valaki. Emlékműnek lenni annyit tesz észrevétlen lenni, miközben egy tér nyílik meg ebből az egyszerű levésből (legtöbbször anélkül, hogy ezt észlelnénk) – pihenni a megszokott dolgok elfeledettségében.
Néhai jelképei a hatalomnak, mítoszok, melyek valamikor az élő
tapasztalatot szedték rendbe, jelei a hálának és az emlékezésnek, az
emlékművek egyfajta materiális tudatalattit képeznek, mindig túl ködösen
ahhoz, hogy tisztán lehessen értelmezni őket, mindig felállítva, mint
valami különös állítások, pozíciók, tézisek. Felállításuk ott van, hogy
mindenki láthassa – hisz épp ez az, amit az emlékművek – mindenekelőtt
és legtöbbször – tesznek. Előhívnak, ránk erőltetnek és kiépítenek egy
helyet, amely „csak” hely, egy „ott”. Az emlékművek kényszerítik az
emlékezet istennőjét, hogy áldja meg őket a megmaradással, mintha semmit
sem tudnának a védtelenségről.
A művészet és az emlékművek közötti kapcsolat többféle. Nemcsak hogy
szükség van művészekre ahhoz, hogy az emlékművek formát és testet
kapjanak, hanem az emlékmű maga, mint valami mágnes, vonzza is a
beavatkozást. Kiváltságos hely, ahol a láthatóság fokozódik és minden
gesztus egy nyelvtant kap. Paradox módon, mivel minden művészeti
beavatkozás egy emlékművön egy új művet hoz létre, egy másodlagos
monumentalitás kezdi el keretezni az emlékmű eredeti „ott”-ját, egy
mindig aktuális kérdésként kísértve: mennyiben elengedhetetlen
követelménye a monumentalitás minden egyes műtárgynak? És mit jelent ez
egy olyan korban, melyben a kiállítások és a műtárgyak felejtési aránya
elérte eddigi legnagyobb sebességét a szórakoztatás mindent átívelő
emésztési rendszerében?
A műtárgyak kísérletek az emlékezetes meghatározására. Annak a meghatározására, ami megérdemli, hogy figyelembe vegyék és (néha) gondolkodást követel. Amikor emlékművekkel foglalkozik, minden művészeti gesztus valamennyire újracsinálja őket, közvetítve számunkra – a nézők számára – a múltat. Az ilyenfajta gesztusok élő többfélesége, arról a lehetetlenségről beszél, hogy bezárjuk a múltat egy egységesített emlékezetbe, legyen az isteni vagy profán. Az emlékművek inkább konkrét üzenetek kifejezési eszközeivé válnak. Az ilyen üzenetek szerteágazó vitája nem állít emlékművet Mnémoszünének, ehelyett inkább a múltat sűrűsítő fénypontok körüli repülés browni mozgását mutatja, mintha csak valami rovarok röpködnének egy fényforrás körül mikor leszáll az emlékezet estje.
Alexandru Polgár
Kiállító művészek: József BARTHA
(Ro), Aleksandra DOMANOVIĆ (Yu/De), Jaroslav KYŠA (Sk), Petra KŘIVOVÁ
& Adam VELÍŠEK & Adam KOVALČÍK (Cz), artist duo MONOTREMU (Ro),
Ilona NÉMETH & Jonathan RAVASZ (Sk), TEHNICA SCHWEIZ (Hu/De)
Kurátorok: Alexandru POLGÁR & MAGMA - KISPÁL Ágnes-Evelin, KISPÁL Attila
A kiállítás megnyitójára 2016. július 29-én kerül sor, 19 órai kezdettel. A tárlat 2016. szeptember 04-ig látogatható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése