Brâncuși fiai és lányai. Egy családi intrika
Kié is Brâncuși, és legfőképp: kell ő legyen valakié?
A Föld Bölcsessége (Cuminţenia Pământului) megvásárlását célzó közadakozási kampány teljében Bukarest központjában a Kormány épületét hatalmas molinó takarja el. Összekapcsolva művészt és országot, a szobrot itt a nemzeti trikolór öleli körül. A tavaly megjelent Brâncuși. Egy örökkön át tartó élet (Brâncuși. O viață veșnică)
című tanulmánykötetemhez tökéletes borító lenne ez a kép – pontosabban
el sem tudnék képzelni találóbb illusztrációt ahhoz, ahogy a nemzeti
büszkeség átszínezi azt, ahogy Romániában Brâncușira tekinteni szokás.
Ezúttal, talán nem véletlenül, a Brâncuși fiai és lányai. Egy családi intrika
című kiállítás egy magyar többségű városban lesz látható. Egy kanadai
művész fiktív útinaplójából* való az a kép, ami még eszembe jut: Attila a
hunok királya és Brâncuși ülnek szemtől szemben egy padon és a Facsésze (Cupa din lemn) fölött vitatkoznak (utalás egy Brâncuși műegyüttesre, ahol a Végtelen oszlop
egyik első vázlatára helyezve egy ilyen, ivóedényszerű tárgy látható).
Elveszett kincs, ami mindkettejüké, s ami a szerző meglátása szerint
arról a szerénységről beszél, mely mindkettejüknek egyként sajátja volt.
Történelmi dokumentumok szerint Attila nemcsak, hogy fakupából ivott,
de egyszerű, díszítetlen ruhákat is viselt, és ahogy Brâncușinak, neki
is volt totemállata (nem a kakas vagy a csillagok közt járó madár, hanem
egy héjához hasonló ragadozó madár).
De túllépve kultúrák, korok és terek
határait átjáró fikción, bízom benne, hogy abban a kontextusban, amit
Sepsiszentgyörgy kínál, lehetőségünk lesz nemzeti érzelmektől átitatott
retorikán túllépve megérteni Brâncușit, az itt kiállított munkákra pedig
(végre) nem szentségtörésként tekint a látogató, hanem egy, a kritikai
gondolkodáshoz elengedhetetlenül szükséges pimaszság gesztusainként érti
meg azokat.
Romániában felnőtt művészekként a
Brâncuși-i példát a művészettörténeti panteon legfelsőbb szintjére
helyezve sulykolta belénk a magasztaló diskurzus; ez a túlzott kitettség
szükségszerűen szülte meg bennünk a dekonstrukció igényét. Jelen
kiállítás címét is egy ilyen – egyfajta lokális értékű „művészeti
patriarchátust” sugalló – kiadvány ihlette**. Gyerekekként eleve
szófogadatlanok vagyunk. A „polgári engedetlenség” pedig (a XIX.
századdal kezdődően) megkerülhetetlen kötelességünk.
Jelen kiállítás két korábbi tárlat anyagát gyűjti egybe. Mindkét epizód Constantin Brâncuși kultuszát járta körül, azt vizsgálva, hogy miként aggatta a nacionalista diskurzus saját értelmezéseit az alkotó munkásságára, s állította be Brâncuși nemzetközi elismertségét Románia sikerének. Az, hogy Brâncușira egyfajta nemzeti hősként tekintünk, már a két világháború között a nemzetközi legitimáció egyik fontos eszköze volt. Ez a szemlélet hatotta át azt a gondolkodást is, amivel a '60-as, '70-es években a szocializmus építette be az alkotó munkásságát saját eszmekörébe, és ez teljesedett ki a '70-es, '80-as években mindenre kiterjedő protokronizmusban is. Ugyanez az alapállás köszön vissza azonban a versengő nemzetek mai kontextusában is: globalizáció és európai identitás-politikák mentén Brâncuși az országimázs egyik fontos alappillérévé válik. Az idők során a brâncușiológusok terén tapasztalható állandó túltermelés folyamatosan táplálta ezt a diskurzust: mindent, amit ma Brâncușiról gondolunk ez hat át, legyen szó kereskedelmi- vagy kormánystratégiákról, popkultúráról, nacionalista diskurzusokról vagy olyan nemzetfeletti mozgalmakról, mint a jóga vagy a szabadkőművesség.
Jelen kiállítás két korábbi tárlat anyagát gyűjti egybe. Mindkét epizód Constantin Brâncuși kultuszát járta körül, azt vizsgálva, hogy miként aggatta a nacionalista diskurzus saját értelmezéseit az alkotó munkásságára, s állította be Brâncuși nemzetközi elismertségét Románia sikerének. Az, hogy Brâncușira egyfajta nemzeti hősként tekintünk, már a két világháború között a nemzetközi legitimáció egyik fontos eszköze volt. Ez a szemlélet hatotta át azt a gondolkodást is, amivel a '60-as, '70-es években a szocializmus építette be az alkotó munkásságát saját eszmekörébe, és ez teljesedett ki a '70-es, '80-as években mindenre kiterjedő protokronizmusban is. Ugyanez az alapállás köszön vissza azonban a versengő nemzetek mai kontextusában is: globalizáció és európai identitás-politikák mentén Brâncuși az országimázs egyik fontos alappillérévé válik. Az idők során a brâncușiológusok terén tapasztalható állandó túltermelés folyamatosan táplálta ezt a diskurzust: mindent, amit ma Brâncușiról gondolunk ez hat át, legyen szó kereskedelmi- vagy kormánystratégiákról, popkultúráról, nacionalista diskurzusokról vagy olyan nemzetfeletti mozgalmakról, mint a jóga vagy a szabadkőművesség.
A temesvári Art Encounters keretében a
Salonul de Proiecte által szervezett epizód alapja egy sor interaktív
műhelyfoglalkozás volt, melyeket a Brâncușiológiai Alkotóműhelyek
ironikus cím fogott egybe. A kolozsvári Plan B Galéria által szervezett
tárlat inkább dokumentarista jellegű volt, egyfajta resource room, mely
a '90-es évek óta a témában létrejött képzőművészeti projektek anyagait
gyűjtötte össze. Az itt kiállított munkák jó része ezen a kiállításon
is fellelhető. Olyan alkotásokról van szó, melyeknek középpontjában
Brâncușinak a kulturális elitek és a popkultúra körében való
szenttéavatása áll, pontozva azt, hogy a Brâncuși műveihez való tisztán
esztétikai közelítés a mai romániai kontextusban teljességgel
lehetetlen. Viszonyulásunk, melyet folyton megzavar a nacionalista
pátosz, ezáltal kilép a képzőművészet köréből és politikai gesztussá
válik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése