Pragmatikus líra és abszurd otthonosság

Ferencz S. Apor művészetéről

   Ferencz S. Apor alkotási módszerét kollázs/assemblage általi világteremtésként lehet leginkább szintetizálni. Régi (személyes) fotókat, vagy talált (ill. precízen kiválasztott) tárgyakat használ; ezeket újrainterpretálja, és sajátos módokon teremt dialógust tárgy és kép, meglévő és alkotott dolgok között, sokszoros szemantikai csavarokkal. Munkáiban keveredik a két- vagy háromdimenziós iparművészeti látásmód (az alkotó keramikusi hátterének megfelelően) a költői és elvont játékossággal, valamint a személyes vonatkozású mitológiákkal. Csatlakozhat ezekhez társadalmi vagy környezetvédelmi tematika is, amely egy-egy sorozaton vagy cikluson vonul végig (Őztörténet, Recycled memories, hegesztő maszk ciklus), vagy tartalmi motívumként bukkan elő egy-egy különálló alkotásában.

   A kollázs-forma leképeződése lehet diffúzabb, szétterjedő látkép, amely külső, a befogadó számára interaktívabb asszociációs tér, vagy lehet konkrétabb, fókuszált látvány, amely önmagában is rejtvényszerű, de poétikus belső viszonyokat rejt. Ezek változó arányokban jelentkeznek a művekben.

   A hegesztő maszk motívuma köré szerveződő ciklus némiképp elkülönül az alkotó jellegzetesebb, nyitott, fragmentált szerkezetű többismeretlenes összeállításaitól. Interpretációs rendszere egyértelműbb, a központi motívum miatt tartalmi képlete is következetesebb, viszont a sokszoros variáció következtében ugyancsak tágul és kollázzsá nyílik a téma. A sorozat összefüggőbb magját az egyénített maszkok képezik, amelyek megjelennek különböző karakterfotókon (Petra, Barátnők a műhelyben stb.), valamint objektként kiállítva is, interakcióra hívva a nézőt (Maszkmodell mindenkinek!). Maga a jelenség abszurd hatású, egyszerre játszik el a maszk elrejtő és reprezentatív jellegével, miközben az az érzésünk, hogy az a különös, ismerős pillanat, amikor az út mentén, udvarokon vagy bármilyen műhelyben heggesztést látunk, most felnagyítva tárul elénk... Eredeti káprázata azonban a funkció átfordulásával (itt maga a maszk reprezentál) elvész; lehet ez párhuzam Debord-dal, lokális, keleteurópai szűrőn át láttatva a Spektákulum fétiseinek torzképeit. Mindezek elkerülhetetlen velejárója az elidegenedés, amelyben még a csillagszóró momentuma sem jut el az emberhez, a látvány-látszat veszi át és fullasztja önmagába az Ünnep minden funkcióját  (Holiday Forever), s nyomja rá bélyegét ugyanígy a személyes szférára is (Reggel). Másrészt viszont a hegesztő maszk alapvető társadalmi konnotációja a munkával való kapcsolat. A Munkás művészek - Művész munkások csoport-fotója a látvány-maszkokhoz képest teljesen más reprezentációt ígér...

   Ferencz S. átértelmezésében legtöbbször jelen van az irónia, de ez nem negatív töltetet, egészében elutasító kritikus viszonyulást jelent, hanem inkább csak stabil ellenállást bármilyen fokú hatásvadászattal, nagyzolással vagy egysíkúsággal szemben. A nosztalgia utópikus, torz formája ki van zárva. Ami helyette fellép, az valami sokoldalúan emberi nézőpont, amelyben a régi elem hangulata tovább él, de az általa kiváltott szabad asszociációkkal is találkozik, valamint gazdagodik új emlék-/élmény-, és gondolati rétegekkel. Ezek kötődhetnek konkrétan a kép valamelyik interpretációjához, de lehetnek csupán érintőleges vagy szimultán mentális jelenségek is. A végeredmény egy szürreális (mentális) tér, amelyben a lineáris, vagy összefüggő narratíva helyett töredékes, asszociatív fogalmi környezet jön létre. A gondolatok kollázsa mint szimultán tapasztalat formál tartalmat, amely nem logikus és ok-okozati struktúrákra, hanem sokkal implicitebb, intuitívabb és finomabb viszonyokra épít, és ezzel egyfajta különös relacionalitás érvényesül.

   A Gyűjtemény speciális albínóval című assemblage, illetve az Őztörténet támához kötődő többi installáció és objekt is kitűnő példája ennek: a művek az őz jelentéseit járják körül, a társadalom általános, beidegződőtt attitűdjeiből kiindulva. Megjelennek tehát kimondottan helyi elemek, elterjedt szokásformák, szintetizált és elvonatkoztató megközelítések is; a végső kollázsból pedig ugyanúgy kiviláglik a szarvas mint a szépelgő fenköltség populáris szimbóluma (amelyen az alkotó gesztusai kritikát hajtanak végre), akárcsak az állati testhez fizikailag kapcsolódó maradványok, a fogyasztói társadalomban (motívumként vagy játékként) jelentését vesztett vagy átértelmeződő állatmotívum, és végül a kultúra szintjei, szerepének vitatása is. A műben megjelenő játékosság/súly/ humor/kontemplativitás irányvonalain pedig az ember kedve szerint alkothat új asszociációkat mindezekből.

   Az alkotó formai megoldásaiban megidéz: modernizmust (ez részben a felhasznált fotók korának köszönhető) és kortárs design trendeket (vintage és retro tárgyak), azonban ezeknek a stílusoknak nem a nagyipari változata van jelen: egyfajta személyes dizájnosság érvényesül; ebben a sajátos formai valóságban a manuális kivitelezés miatt erőteljes materialitásúak a munkák, a bennük feltűnő talált tárgyak pedig - még ha tömeggyártottak is, a szuggesztív társításokban egyedi és pregnáns szerepet kapnak. Kétdimmenziós alkotásai is mindig erős anyagszerűséggel bírnak: a felület nyers fája (Konstelláció), préselt rostja (Kapcsolat ciklus - ikrek) része a kompozíciónak, a nyomtatott kép felszíne üvegtáblával találkozik, stb.

   Mindezek ellenére azonban az anyagok hangsúlyos jelenléte nem köti meg a realitás szintjén a munkát: az installációk nem fiktív, de illuzinisztikusan megteremtett, érzékletes valóságok részei, hanem minden szinten valószerűtlen, abszurd tartományokban úsznak. A kontrasztos anyaghasználat hol kiemeli, hol pedig képpé, jellé simítja a tárgyakat, ezért olyan, mintha Ferencz S. magát az anyagot nem arra használná, hogy a valósághoz közel kerüljön, hanem segítségével sokkal inkább eltávolítja a látványt minden jelenségtől, ami ismert, kézenfekvő, és könnyen kategorizálható. A gondolatok lét-bukfenceket hánynak.

   Az absztraktabb elemek, formák, felületek felerősítik a kompozíciók dizájnos minőségét, és - még ha nem is kimondottan hangsúlyos szereplői, vagy fókuszpontjai a munkáknak - kiemelt szerepet kapnak a befogadói élményben. A geometrikus konstrukciók, valamint a technikai illusztrációkat, mérnöki rajzokat, mérőeszközöket idéző részletek váratlan megjelenésükkel kibillentik a nézőt komfortzónájából, és elvontabb értelmezések felé tolják a látványt, továbbvíve a művet olyan szférák felé, ahol a gondolkodás végképp elrugaszkodik a látványtól. (Recycled memories sorozat elemei, Bonyolult kapcsolat, Őztörténet geometriái).

   Az abszurditás ezalatt állandó része marad a munkák közegének. Egyetlen konklúzió sem megkérdőjelezhetetlen, minden mélyebb tapasztalat megérint ugyan, de kicsit értelmetlen is egyszerre, az élmények pedig távoli motívumok, amelyek megindítanak esztétikumukkal, de ugyanakkor sokszor nem tudunk mit kezdeni velük. Az emberi létnek bizonyos szempontból meghatározó momentumai ezek a jelenségek, amelyek - valóban - leginkább abszurdban mérhetők.  (Konstelláció, Kedves szentjeim, A bajnok mindig talpra áll, Őztörténet) A humor azonban feloldja ezek drámaiságát, és gyakran kohéziós erőnek is bizonyul: a fantasztikusat együtt élhetjük meg az értelmezhetetlennel, a költőivel, a megindítóval, irányt véve az állásfoglalás fele is.

   Az ennyire sokoldalúan épülő struktúra szokatlanul valósághű helyzeteket hoz a kiállítótérbe: a befogadó nem előre megemésztett tartalmakat kap, de mégcsak nem is munkafüzetet, amivel dolgozhat, hanem kisebb, válogatott (de karakterükben talán kissé borgesi) könyvtárakat, valamint saját könyvkötőműhelyt, amelyben ő maga állíthatja össze az anyagot.

  Ungvári-Zrínyi Kata

(Megjelent a dunaszerdahelyi OPUS irodalmi folyóirat 2017/1. számában.)

http://fsapor.blogspot.ro/ 

Lábasház, Sepsiszentgyörgy

Berze Imre sepiszentgyörgyi kiállításáról

  Mielőtt megvizsgálnánk miképpen szólíthatnak meg bennünket a kiállított művek, röviden kitérnék az alkotó bemutatására. Valószínűleg Sepsiszentgyörgyön már többen ismerik Berze Imrét, rövid bemutatóm azoknak szól, akik esetleg még nem találkoztak nevével, munkáival. A székelyudvarhelyi alkotó 1985-ben született. Székelyszentkirályi apai nagyapjától meditatív, gondolkodó hajlamát, édesapjától a társasági élet szeretetét, édesanyja ágán a kápolnásfalusi nagyapa ezermesterségét örökölte. 2003-ban fejezte be középiskolai tanulmányait a helyi művészeti líceum szobrászat szakos diákjaként. Tanárai voltak Bocskay Vincze, Sántha Csaba, majd Szabó János szobrászművészek. 2003–2007 között a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem monumentális kerámia szakán folytatta tanulmányait, itt szerzett oklevelet, azonban már az első évben kiderült, hogy a szobrászat szak sokkal inkább közel áll hozzá. Érdeklődése még az egyetemi évek során kiterjedt az építészetre is. Székelyudvarhelyre hazakerülve építész és szobrász szakosokat tanított a művészeti líceumban, közben Temesváron a belső építészet szakon kezdte el a mesteri képzést. Még középiskolás korától kezdődően szorgalmasan alkotott, számos csoportos kiállításon, az egyetemi évek alatt egyéni kiállításon mutatkozott be, több kitüntetéssel, díjjal ismerték el munkáit. Folyamatosan jár művésztelepekre, alkotótáborokba. Jelenleg alkotó munkája mellett muzeológusként is dolgozik, továbbá szervezi a Pulzus és a Zereda alkotótáborokat, egyengeti a grUnd  elnevezésű fiatal alkotókból álló székelyudvarhelyi csapat munkáját, tagja a Barabás Miklós Céhnek. Fél tucat köztéri alkotása megtalálható Karácsonyfalván, Sepsiszentgyörgyön, Uzonka fürdőn, a parajdi sóbányában, Mezőszemerén, de készített élethű makettet a csíksomlyói Kegytemplomról, illetve az egykori Bözödújfalú rekonstruálására.

  Szereti a fametszést, az ácsmunkát, gyerekkora óta következetesen tanulja, elsajátított minden ehhez kapcsolódó technikai tudást. A népi építészetből merítkező szobrászati hangvételére erős hatással voltak Brâncuși munkái, ugyanakkor Barbara Hapworth, Henry Moore hatása is befolyásolta formálódását. A középiskolai éveiben és utána is nagy hatással volt rá Bocskay Vince és Sánta Csaba, mindketten biztatták a pályakezdő szobrászt.

  A geometrikus talapzatokra itt kiállított organikusabb vagy figuratív plasztikák, a falakon látható dombormű kísérletek és a levetített akciói és köztéri munkái egyfajta összegezését mutatják az elmúlt tíz esztendőnek. Ezekben az években Imre dolgozott fából, agyagból, bronzból, kőből. A forgáccsal való játéktól, az érzelmekkel telített kis bronzplasztikákig, a kivájt üreg „kifehérítéséig”, a hasított fa kiüresítéséig és új lételembe helyezéséig, a dombormű kitágításáig vagy a nyomtatott és vetített formában látható köztéri szoborkompozíciókig érzékelhető a saját nyelvezet megtalálásának tudatos keresése, az anyagok struktúrájának és felületének alkotó továbbgondolása…

  Az itt látható plasztikákon felfedezhető a népiességre jellemző egyszerűség, a hajdanvolt falusi ember lényegre összpontosító tömör kifejezésmódja. Az egyszerű formákat adott esetben összekapcsolja, nem egyszer újszerű, de mindig lényegi vonásokat kidomborító hiteles plasztikákat alkotva. Ezek legyenek figuratívak vagy absztraktak, alapjuk mindig a realitás, amit az alkotó fantáziája lényegít át. Ám felmerül a kérdés: mi nyújt ehhez ihletet? És mi dönti el, hogy valamely mű felismerhető vagy absztraktabb formát nyer? Imre inspirációjának forrása népünk kultúrája, amelynek megéléséből és szeretetéből táplálkozik művészete.

  A folyamatosan új anyagokkal és új formákkal kísérletező alkotó a bronz megmunkálásának egyedi formáit mutatja be három legújabb bronzplasztikája. Azonban korábbi nonfiguratív alkotásaitól eltérően e három mű figuratív, személyes élményekkel átitatott, a születés majd elengedés folyamatának drámai megragadása. A női torzó bronzos-réznitrátos külsőjével szemben üres belső tere fehérrel bevonva egyfajta hiányt mutat fel. A szépen összehajtogatott babaingecske könnyekkel van átitatva és a bizonytalanul álló aprólékos finomsággal megmunkált babalábacskák mondhatni létbizonytalanságban lebegnek. Az emberi élet határhelyzeteit és tragikumát lényegre törő megfogalmazással megjelenítő alkotások a bronz megmunkálási technikáit jól ismerő alkotóra vallanak. Míg ezek az erős érzelmi töltettel rendelkező művei a figuratív felé hajlanak, több esetben az anyag struktúrájával, kiüregesítéssel levegőssé tett, tömörségüktől, súlyosságuktól megfosztott, a felület elemeivel kísérletező alkotásai elvontabbak. Légies, üreges, fehérrel kifestett plasztikáinak immár egész sorozata készült el, és úgy tűnik ez a stilizált kiürített tér védjegyévé vált alkotójának. Bár a szobrász határozottságával Imre előre eldönti anyagában, méretében, formájában és felületében, hogy mit szeretne, egy adott ponton magabiztos hozzáállására a folyamat visszahat, megálmodott gondolatai szabad utat nyernek. Az elvontabb, filozofikusabb hozzáállásból kiinduló minimalista formákba foglalt, de nem lezárt plasztikákból elővillanó lélek megpillantása feltételezi az aktív befogadói magatartást is. Aligha tévedünk, ha azt érzékeljük, hogy ebben az absztrakt formavilággal játszó, olykor a patina színrétegein átsejlő természet és ősi motívumok alkotta létérzékelésébe a harmincon túl való járásban-lakozásban a művész Isten-keresése is benne foglaltatik.

  Ott van a talált tárgy, amit minimális alkotói beavatkozással behatárol, behelyezi a valóságba, kiemeli azt, ami az eredeti indíttatása volt, majd egy kontrasztos elemet társít hozzá vagy pedig az eredeti valóságát gondolja tovább.

  A hasított majd légiessé tett plasztikák egymás folytatásává válnak. Innen már csak egy apró konceptuális ugrás az alkotó részéről, amikor a műveit felcímkézi. Egy egy nonfiguratív plasztika címe befolyásolhatja a befogadót abban, hogy hogyan értelmezze az alkotást, így a cím is a mű részévé válik.

  Hans Georg Gadamer mondta, hogy nyitott az, aki nem előre érti, mit is akar mondani neki a hagyomány, hanem aki hagy magának mondani valamit. Mindebből arra következtetett a hermeneutika atyja, hogy nem a módszertani magabiztosság, hanem a tapasztalásra való készség az, amire szükség van egy mű megítéléséhez. Két szempontból is fontosnak tartom ezt. Egyrészt azért, mert tudom, hogy Berze Imre alázattal fordul a hagyományhoz, másrészt, mert úgy gondolom, az ő munkáit vizsgálónak is alázattal kellene közelednie feléjük. Az alázat egy rég divatjamúlt emberi magatartás, amely azonban - minden túlzás nélkül állíthatom - elengedhetetlen ahhoz, hogy minőségi kapcsolataink lehessenek. Ez az alázat természetes magatartás a nagyobbal, a többel szemben. Az alázat itt nem abban nyilvánul meg, hogy hűen akarjuk rekonstruálni azt, amit a művész mondani akart, hanem hogy felismerjük annak hozzánk a jelenben szóló beszédét.

  Ha végignézzük ezeket a műveket, megállapíthatjuk, hogy alkotójuk egy hiteles szobrászatot képviselő művész, aki fiatal kora ellenére képes volt egy minden elismerést megérdemlő, érett életmű létrehozására. Merészen kísérletezik, ám a szenzációkeresés kényszere nélkül, szerényen, de magabiztosan közvetíti az elmúlt idők és korunk értékeit. Hálával tartozunk neki azért, hogy mindezt a közönség elé tárja, így nekünk is megadatik e varázslatos mélységekbe való betekintés lehetősége. Kérem, éljenek vele!

Lőrincz Ildikó

  (Elhangzott Berze Imre sepiszentgyörgyi kiállításának megnyitóján, 2017. március 31.-én a Lábasházban).

Képek a megnyitóról (fotók: Lakatos László)