fórumtizenöt

Lábasház, Sepsiszentgyörgy

Berze Imre sepiszentgyörgyi kiállításáról

  Mielőtt megvizsgálnánk miképpen szólíthatnak meg bennünket a kiállított művek, röviden kitérnék az alkotó bemutatására. Valószínűleg Sepsiszentgyörgyön már többen ismerik Berze Imrét, rövid bemutatóm azoknak szól, akik esetleg még nem találkoztak nevével, munkáival. A székelyudvarhelyi alkotó 1985-ben született. Székelyszentkirályi apai nagyapjától meditatív, gondolkodó hajlamát, édesapjától a társasági élet szeretetét, édesanyja ágán a kápolnásfalusi nagyapa ezermesterségét örökölte. 2003-ban fejezte be középiskolai tanulmányait a helyi művészeti líceum szobrászat szakos diákjaként. Tanárai voltak Bocskay Vincze, Sántha Csaba, majd Szabó János szobrászművészek. 2003–2007 között a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem monumentális kerámia szakán folytatta tanulmányait, itt szerzett oklevelet, azonban már az első évben kiderült, hogy a szobrászat szak sokkal inkább közel áll hozzá. Érdeklődése még az egyetemi évek során kiterjedt az építészetre is. Székelyudvarhelyre hazakerülve építész és szobrász szakosokat tanított a művészeti líceumban, közben Temesváron a belső építészet szakon kezdte el a mesteri képzést. Még középiskolás korától kezdődően szorgalmasan alkotott, számos csoportos kiállításon, az egyetemi évek alatt egyéni kiállításon mutatkozott be, több kitüntetéssel, díjjal ismerték el munkáit. Folyamatosan jár művésztelepekre, alkotótáborokba. Jelenleg alkotó munkája mellett muzeológusként is dolgozik, továbbá szervezi a Pulzus és a Zereda alkotótáborokat, egyengeti a grUnd  elnevezésű fiatal alkotókból álló székelyudvarhelyi csapat munkáját, tagja a Barabás Miklós Céhnek. Fél tucat köztéri alkotása megtalálható Karácsonyfalván, Sepsiszentgyörgyön, Uzonka fürdőn, a parajdi sóbányában, Mezőszemerén, de készített élethű makettet a csíksomlyói Kegytemplomról, illetve az egykori Bözödújfalú rekonstruálására.

  Szereti a fametszést, az ácsmunkát, gyerekkora óta következetesen tanulja, elsajátított minden ehhez kapcsolódó technikai tudást. A népi építészetből merítkező szobrászati hangvételére erős hatással voltak Brâncuși munkái, ugyanakkor Barbara Hapworth, Henry Moore hatása is befolyásolta formálódását. A középiskolai éveiben és utána is nagy hatással volt rá Bocskay Vince és Sánta Csaba, mindketten biztatták a pályakezdő szobrászt.

  A geometrikus talapzatokra itt kiállított organikusabb vagy figuratív plasztikák, a falakon látható dombormű kísérletek és a levetített akciói és köztéri munkái egyfajta összegezését mutatják az elmúlt tíz esztendőnek. Ezekben az években Imre dolgozott fából, agyagból, bronzból, kőből. A forgáccsal való játéktól, az érzelmekkel telített kis bronzplasztikákig, a kivájt üreg „kifehérítéséig”, a hasított fa kiüresítéséig és új lételembe helyezéséig, a dombormű kitágításáig vagy a nyomtatott és vetített formában látható köztéri szoborkompozíciókig érzékelhető a saját nyelvezet megtalálásának tudatos keresése, az anyagok struktúrájának és felületének alkotó továbbgondolása…

  Az itt látható plasztikákon felfedezhető a népiességre jellemző egyszerűség, a hajdanvolt falusi ember lényegre összpontosító tömör kifejezésmódja. Az egyszerű formákat adott esetben összekapcsolja, nem egyszer újszerű, de mindig lényegi vonásokat kidomborító hiteles plasztikákat alkotva. Ezek legyenek figuratívak vagy absztraktak, alapjuk mindig a realitás, amit az alkotó fantáziája lényegít át. Ám felmerül a kérdés: mi nyújt ehhez ihletet? És mi dönti el, hogy valamely mű felismerhető vagy absztraktabb formát nyer? Imre inspirációjának forrása népünk kultúrája, amelynek megéléséből és szeretetéből táplálkozik művészete.

  A folyamatosan új anyagokkal és új formákkal kísérletező alkotó a bronz megmunkálásának egyedi formáit mutatja be három legújabb bronzplasztikája. Azonban korábbi nonfiguratív alkotásaitól eltérően e három mű figuratív, személyes élményekkel átitatott, a születés majd elengedés folyamatának drámai megragadása. A női torzó bronzos-réznitrátos külsőjével szemben üres belső tere fehérrel bevonva egyfajta hiányt mutat fel. A szépen összehajtogatott babaingecske könnyekkel van átitatva és a bizonytalanul álló aprólékos finomsággal megmunkált babalábacskák mondhatni létbizonytalanságban lebegnek. Az emberi élet határhelyzeteit és tragikumát lényegre törő megfogalmazással megjelenítő alkotások a bronz megmunkálási technikáit jól ismerő alkotóra vallanak. Míg ezek az erős érzelmi töltettel rendelkező művei a figuratív felé hajlanak, több esetben az anyag struktúrájával, kiüregesítéssel levegőssé tett, tömörségüktől, súlyosságuktól megfosztott, a felület elemeivel kísérletező alkotásai elvontabbak. Légies, üreges, fehérrel kifestett plasztikáinak immár egész sorozata készült el, és úgy tűnik ez a stilizált kiürített tér védjegyévé vált alkotójának. Bár a szobrász határozottságával Imre előre eldönti anyagában, méretében, formájában és felületében, hogy mit szeretne, egy adott ponton magabiztos hozzáállására a folyamat visszahat, megálmodott gondolatai szabad utat nyernek. Az elvontabb, filozofikusabb hozzáállásból kiinduló minimalista formákba foglalt, de nem lezárt plasztikákból elővillanó lélek megpillantása feltételezi az aktív befogadói magatartást is. Aligha tévedünk, ha azt érzékeljük, hogy ebben az absztrakt formavilággal játszó, olykor a patina színrétegein átsejlő természet és ősi motívumok alkotta létérzékelésébe a harmincon túl való járásban-lakozásban a művész Isten-keresése is benne foglaltatik.

  Ott van a talált tárgy, amit minimális alkotói beavatkozással behatárol, behelyezi a valóságba, kiemeli azt, ami az eredeti indíttatása volt, majd egy kontrasztos elemet társít hozzá vagy pedig az eredeti valóságát gondolja tovább.

  A hasított majd légiessé tett plasztikák egymás folytatásává válnak. Innen már csak egy apró konceptuális ugrás az alkotó részéről, amikor a műveit felcímkézi. Egy egy nonfiguratív plasztika címe befolyásolhatja a befogadót abban, hogy hogyan értelmezze az alkotást, így a cím is a mű részévé válik.

  Hans Georg Gadamer mondta, hogy nyitott az, aki nem előre érti, mit is akar mondani neki a hagyomány, hanem aki hagy magának mondani valamit. Mindebből arra következtetett a hermeneutika atyja, hogy nem a módszertani magabiztosság, hanem a tapasztalásra való készség az, amire szükség van egy mű megítéléséhez. Két szempontból is fontosnak tartom ezt. Egyrészt azért, mert tudom, hogy Berze Imre alázattal fordul a hagyományhoz, másrészt, mert úgy gondolom, az ő munkáit vizsgálónak is alázattal kellene közelednie feléjük. Az alázat egy rég divatjamúlt emberi magatartás, amely azonban - minden túlzás nélkül állíthatom - elengedhetetlen ahhoz, hogy minőségi kapcsolataink lehessenek. Ez az alázat természetes magatartás a nagyobbal, a többel szemben. Az alázat itt nem abban nyilvánul meg, hogy hűen akarjuk rekonstruálni azt, amit a művész mondani akart, hanem hogy felismerjük annak hozzánk a jelenben szóló beszédét.

  Ha végignézzük ezeket a műveket, megállapíthatjuk, hogy alkotójuk egy hiteles szobrászatot képviselő művész, aki fiatal kora ellenére képes volt egy minden elismerést megérdemlő, érett életmű létrehozására. Merészen kísérletezik, ám a szenzációkeresés kényszere nélkül, szerényen, de magabiztosan közvetíti az elmúlt idők és korunk értékeit. Hálával tartozunk neki azért, hogy mindezt a közönség elé tárja, így nekünk is megadatik e varázslatos mélységekbe való betekintés lehetősége. Kérem, éljenek vele!

Lőrincz Ildikó

  (Elhangzott Berze Imre sepiszentgyörgyi kiállításának megnyitóján, 2017. március 31.-én a Lábasházban).

Képek a megnyitóról (fotók: Lakatos László)