fórumtizenöt

 Csíki Székely Múzeum 

 

 Stratégiák a 7. Székelyföldi Grafikai Biennálén

 

A megszokottnál több helyszínen startolt október elején a 7-ik Székelyföldi Grafikai Biennálé.  A Hargita, Kovászna és Maros megyei tanácsok, valamint a három megye kulturális intézményei, a Kovászna Megyei Művelődési Központ, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ, illetve a Maros Megyei Múzeum közös szervezésében kétévente megvalósuló rendezvénysorozatot, az előző kiadást javarészt virtuális térbe száműző kényszermegoldásokat követően, idén sikerült visszarendezni a világjárványt megelőző állapotokba. A kiállítások teljes egészükben visszaköltöztek a fizikai terekbe. A biennálé nagyközönségnek szánt kínálata két újdonságot hozott. Egyrészt a G7 törzsanyagát most kettőbe osztva mutatták be az EMŰK - Erdélyi Művészeti Központban és a Csíki Székely Múzeumban, másrészt, a hatodik kiadás fődíjasának, a thaiföldi Mettrai Pongchomporn kiállítása mellett, melyet a sepsiszentgyörgyi Lábasházban láthattak, a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben A madár él / Baász Imre – tanútörténetek és a nyomtatás gondolata címmel rendeztek kiállítást, Miklósi Dénes és Koter Vilmos képzőművészek a MAGMA munkatársaival együttműködve.

A előző kiadás fődíjasának kiállítást rendezni már 2012 óta szokássá vált. A biennálé nyitóeseménye volt a  thaiföldi Mettrai Pongchomporn munkáinak bemutatása, aki különböző grafikai technikákat ötvözve, a rézkarcot szitanyomással, chine-colle nyomással kombinálva, hozza létre variánsait. A bangkoki Silpakorn Művészeti Egyetemen tanult, mindössze 26 éves grafikus kiállítása a thaiföldi uniformizált oktatási rendszer erőteljes kritikája.

A Baász Imre szellemi hagyatékára, annak alkalmazott jellegére koncentráló magmás kiállítás a Baász-tradícióhoz kapcsolható kortárs művészek bevonásával készíti el a művész portréját. Ily módon, a biennálé visszakanyarodott ahhoz a kezdeti célkitűzéshez, melyet a biennálé megálmodója, a néhai Siklodi Zsolt képzőművész (1966-2017) fogalmazott meg, és amely nemcsak egy nemzetközi szintű kortárs grafikai platform megteremtéséről szólt, hanem a hazai gyakorlatok mind szélesebb kontextusba való helyezéséről, ezáltal pedig a régió grafikai törekvéseinek nemzetközi trendekbe történő kapcsolódásáról.

A 7-ik Székelyföldi Grafikai Biennálé felhívására 62 ország 844 alkotója több mint 2000 alkotást nevezett be. A kiállításokra 303 munkát válogatott be a nemzetközi zsűri. Ezek a grafikák a biennálé katalógusában is megtekinthetők. Az alkotások felét és a díjazott alkotásokat Sepsiszentgyörgyön, az EMŰK- Erdélyi Művészeti Központban mutatták be díjazással egybekötött, ünnepélyes keretek között. Az törzsanyag másik fele pedig Csíkszeredába került.

A G7  mérföldkő a biennálé történetében, hiszen, ahogy kezdetektől fogva vártuk, az végre Csíkszeredába is megérkezett, nem utólag és mellékesen, hanem már-már egyenrangú helyszíneként a székelyföldi együttműködés jegyében megálmodott rendezvénysorozatnak. A csíkszeredai kiállítással, annak a Mikó-vár nagy kiállításokra berendezkedett termeiben való elhelyezésével pedig az itt működő Csíki Székely Múzeum is új korszakához érkezett. Teret nyitva a kortárs képzőművészeti törekvéseknek, tudomást véve azok létezéséről, fontosságáról és jelentőségéről, egyre inkább beemeli azokat a múzeumi kiállítások sorába, a múzeumi tevékenységek közé, ily módon is közelebb kerülve egy, a közösség igényeire érzékeny, nyitott múzeum megvalósulása  felé.

Az világjárvány kulturális életet is felforgató tapasztalata, annak a biennálét is átmenetileg virtuális térbe száműző kényszere után nem volt olyan természetes a továbblépés. Ferencz S. Apor, a biennálé kurátora olyan stratégiát választott, ahol éppen azt a kiútkeresést jelölte meg hívószóként, a szokatlan helyzetekhez való alkalmazkodást, a problémamegoldást, amely az utóbbi időben mindannyiunkat érint. A stratégia különböző értelmezései, szintjei és változatai rajzolódnak így ki. A téma megjelölés pedig nem teherként nehezedik a kiállított munkákra, sokkal inkább kapaszkodóként, viszonyítási pontként működik, tág teret hagyva az egymástól gyakran nagyon távol eső kifejezésmódoknak is.

A felhívást olvasva Svetlana Alkszijevics egyik interjúalanyának visszaemlékezése jutott eszembe arról, hogy a lágerekben a művészeknek és a papoknak sokkal nagyobb esélyük volt túlélésre az alkotásnak és az imának köszönhetően.  A stratégia nemcsak egy lazán kezelhető témája a biennálénak, hanem lényege az alkotásnak, egyfajta kiút, menekülési útvonal olyan helyzetekben, amikor lét a tét, még ha ez kissé patetikusan hangzik is. A stratégia kifele is működik. A szervezők és nézők számára kapaszkodót adhat ennek hatalmas anyagnak az összefűzésére, behatárolva egyfajta értelmezési mezőt.  Kurátori feladat a kitöltés módja, a figyelem terelése. Mi pedig ebben a keretben mozogva alakíthatjuk egyéni útvonalainkat, tehetjük személyessé és közelivé a kiállítás terében formálódó „nagy” történetet.

A hagyományos és digitális, illetve kísérleti grafikai eljárások legkülönfélébb változatai kiállításról kiállításra,  teremről teremre, kintről befele haladva mélyítik az értelmezések lehetőségeit. Úgy illeszkednek egymás mellé  a mind technikailag, mind tartalmilag és kulturálisan egymástól távol eső megnyilvánulások, hogy közben egy nagyon árnyalt képet kapunk a kortárs grafikai irányvonalakról, egy kivételesen gazdag látleletet, amilyennel csak nagyon ritkán szembesülhetünk a művészeti centrumokon kívül eső vidékeken.  Akárcsak a korábbiakban, nyilván most is a magyar, a román, valamint a lengyel grafikai jelenlét a leghangsúlyosabb. Rögtön ezután a távol-keleti vonalat emelhetnénk ki, de mellettük a világ legkülönbözőbb tájairól szerepelnek alkotások a kiállításon. Az erdélyi, székelyföldi grafikusok jelenléte jól érzékelhető, még egy különdíjat is sikerült kiérdemelni, ám visszatekintve az előző évadokra, mintha csökkenne az érdeklődésük. Ez utóbbi nemcsak a szakmai érdeklődésre, a részvételre vonatkozik, hanem a biennálé látogatottságára is. Ennek sokféle oka lehet, köztük a megszokottá válással. Bár látszólag mind izmosodik a biennálé, világszinten egyre többen jelentkeznek a felhívásokra, egyre nő a résztvevő országok száma, egyre magasabb a színvonal, annak a helyi közösséggel, közösségekkel való kapcsolata kevésbé nyilvánvaló. A Baász-kiállítás, a múzeumpedagógiai foglalkozások, a különböző társult rendezvények éppen ezt a kapcsolatot hivatottak fenntartani, viszont az, hogy a biennálé helyi beágyazottsága szervessé válhasson, még nagyon sok és sokféle oda-vissza kapcsolódást feltételez.

Elvont formák, struktúrák és szerkezetek képei adják a kiállítások kiindulópontját. A rend, a határok különböző megjelölései adják az alaphangot, ahol  ipari hatású vázak és szerkezetek, a káosz nyomai, a belakott rend, az otthonosság foszlányai, az útvesztőként és kiútként is működő labirintusok, a gyerekkor éles emlékei, az élet ismerős terei, kötések és oldások, ismétlődések, ciklikusság, feszes szerkezetek és organikus formák keretezik mozgásterünket. Ide kapcsolhatók a személyes történetek, a test, a magány képei, a nehezen megközelíthető, nagyon érzékenyen megformált, egyszemélyes terek. Tovább haladva, a külső és belső terek feszültségeiből rajzolódnak ki a cselekvés képei, melyek lényegükben az élet, életünk képei, a legaktuálisabb, legszorongatóbb kérdésekkel.  Személyes küzdelmek, stratégiák, működésmódok. Lélegzetvételnyi kilépések egy útvesztőből.

Túros Eszter, művészettörténész