fórumtizenöt

 Megyeháza Galéria, Csíkszereda

 

INTRO

Fazakas Ildikó kiállításáról

Bevillanó emlékek, történetek, a személyes múlt fotókban dokumentált fragmentumai, elvarratlan szálak, gyűrődések, rideg, mégis ismerősen otthonos terek, identitásunk darabkái, melyek révén megközelíthetővé válunk önmagunk számára is.

Fazakas Ildikó grafikai beszédmódja meditatív útonlevés. Saját belső bugyrainak feltérképezése a grafika segítségével. És ebben a folyamatban a technika olyan eszközzé válik, amely túlmutat annak hagyományosan kétdimenziós határain. Térbe kívánkozik, valamiféle rendet teremtve ebben a személyes hangvételű, önmagát megismerni, érteni, feloldozni, felszabadítani vágyó lelki folyamatban. Fazakas Ildikó úgy rendezi, férceli, rakosgatja, foltozza az emlékezet töredékes formáit, úgy járja be életének meghatározó ipari hatású, urbánus tereit, úgy alakítja, dobozolja, selyempapírral, puha textíliákkal finomítja és határolja el saját személyes helyeit ebben az idegenségben, hogy ily módon, az alkotás elmélyült és időigényes folyamatában, a grafikai gesztusok révén a szó szoros értelmében is elvarrásra kerülnek személyes múltjának feldolgozatlan emlékei.

Intro a kiállítás hívószava. Fazakas Ildikó úgy invitál bennünket erre a személyes hangú kiállításra, úgy nyit felénk, hogy gesztusával egyúttal grafikai világának zártságára, intimitására, saját művészi karakterének egyik legalapvetőbb jellemvonása is rámutat. Egy befele forduló, csendesen zajló alkotói folyamatnak, egy sajátos megismerési, önismereti munkának, öngyógyításnak lehetünk beavatottjai. Zárt világa, annak szereplői, díszletei, történetei oly módon nyílnak meg számunkra, hogy privát jellegük nem szűnik meg. Helyszíneit, alaktjait nem kell ismernünk ahhoz, hogy otthonosan mozoghassunk tereiben. Töredékesen felfedett történetei saját történeteinket nyithatják meg. Érzékenyen kialakított grafikai textúráival, a gesztusok repetitivitásában megnyugvást remélő, a véletlenszerűnek is fontos szerepet tulajdonító sajátos eljárásával, sűrű vonalainak időnként selymes, máskor kőzet szerűen érdes mintázataival, ipari épületeinek rideg, melankólikus hangulatával, személyes múltján keresztül vezet bennünket is saját múltunk szurdokjaiba, saját, személyre szabott időutazása, időrajzai elemi erővel teszik elevenné létbevetettségünkből adódó személyes karcolásainkat, annak felismerésével, hogy a múlt szétválaszthatatlanul hozzánk tartozik, mindig velünk van nemcsak emberi kapcsolatainkban, kötelékeinkben, traumáinkban, sorsunkban, történeteinkben és történelmünkben, hanem a minket körülvevő, általunk belakott díszletekben egyaránt, meghatározva identitásunkat.

A kiállítás elrendezése, az alkotásokhoz hasonlóan, a töredékesség hatását kelti. Természetesen adódó hiányérzetekkel, kitöltetlen felületekkel, takarásokkal, átfedésekkel. Bár kétségtelenül valamiféle rendteremtés, egyensúly igénye tükröződik ebben is, az alkotó meg sem kísérleti a klasszikus értelemben vett harmónia illúzióját megteremteni, hanem inkább végtelenül le egyszerűsített, sallangoktól mentes kifejezésmódra törekedve az érteni és értetni akarásra helyezi hangsúlyt. Olyan mélységekbe merészkedik, ahol a lét csak dadogni képes, ahol csak zsigereinkben őrzött értelemfoszlányokba, taktilis emlékeinkbe, legmélyebb emberi kötelékeinkbe, kincsként kezelt filléres tárgyainkba kapaszkodhatunk. Ilyen mélységekben, ebben a nagyon koncentrált, sűrű folyamatban, szinte észrevétlenül változik a haladásirány. Saját kiszolgáltatottságunk, veszteségeink felismerésével, kénytelen elfogadásával valamiféle elengedés és enyhülés, egy kifele vezető út veszi kezdetét, amely során a dolgok helyükre kerülnek, új rendbe szerveződnek, szép lassan elviselhetővé válnak.

Túros Eszter