fórumtizenöt

Magyar Műhely Galéria, Budapest

ISMERŐS JELKÉPEK

Ferencz S. Apor budapesti kiállításáról 
 

Virág Ágnes

 

Bodor Ádám írja a Verhovina madarai című regényében: „A csendnek, ha tartós, és csak nyúlik, nyúlik, egy idő után hangja kezd lenni. Sistereg, sistereg, aztán amikor már harsog, mintha beléd spriccelnének, egyszer csak becsorog a füleden. Most egy darabig csak a kemence kürtője huhogott, aztán ébresztőóra ketyegése, mintha szél hozná valahonnan messzi rétekről, hol elhalkult, hol fölerősödött.” (Bodor Ádám, Verhovina madarai, Holmi, 2009, 21. évf. 5.sz., 579. o.) Lassan épül fel Verhovina világa, a dermedt, hegyek közé zárt, lassú, időtlen táj, ahol felerősödik az érzékelés, hangok, szagok, mozdulatok. A regényben felmerülő kérdésekre nem kapunk válaszokat. A hiány szerkezete uralkodik, csak sejtéseink lehetnek. Miért tartóztatják le az egyik szereplőt? Talán a hatalmi önkény miatt. Miért tűntek el a madarak a környékről? Talán mert pusztul a természet, az ember uralkodik, a szabadság eltűnt Verhovinából, a világ elhagyatottá válik, nincs gondviselés. Mi a titka a szakácskönyvnek? Elzárt, titkos tudást rejt, mindenki hiszi, hogy létezik, de senki sem fér hozzá.

Ferencz S. Apor Ismerős jelképek címmel kiállított munkái a bodorihoz hasonló világot teremtenek hiányjelekkel, világértelmezési kísérletekkel, szubjektív és kollektív megtapasztalásokkal, ennélfogva olykor baljósan ismerőssé, máskor mitikusan idegenné válnak a szcenáriók. A munkák erős feszültséget teremtenek a barátságos, ismerős, nosztalgikus, máskor megmosolyogtató részletek és az ellenséges, veszélyes, olykor egyenesen kegyetlen pillanatok és tárgyak között. Ez a feszültség vizuálisan megmutatkozik a normaszegő formákban is, például A barátság montázsa megdöntött triptichonjában, vagy a Rozetta boxerekből építkező virág alakjában. Amikor beszélgetésünk során A barátság montázsa című munkát érintettük Ferencz S. Apor megjegyezte: „Ezek a különböző agresszivitáshoz kapcsolódó formák, például a sértés formái, olyanok mint egy hátbaszúrás. Egy fotó adta az ötletet, amelyen két kiskatona bajonettkéssel – olyannal, amit rendszerint a puskatusra tűznek – vigyorogva pózol.” A Rozetta a rózsaablak motívum mellett emlékeztetheti a nézőt egy tükörre vagy egy mandalára. Az alkotó hozzáteszi, hogy „a keleti elgondolás szerint a mandala közepe az istennek kijáró hely, itt a centrumban csak ölelkező izmos karok vannak, erőfitogtatás van, ami virtuskodó jellemre is utalhat.”

Ezek az egymásnak feszülő erők uralják a felhasznált anyagokat is: egy-egy tárgyon belül konfliktusba kerül a rétegelt lemez natúr természetessége és a fekete vászon matériája. Miközben a tartalmi szálak, például fegyverek, így a boxer, a huszárkard vagy a Puma alumíniumkés, szintén a fokozódó összekülönbözést, a pattanásig feszült nézeteltérést hívja elő. A néző számára talán kényelmetlen módon, némi nyugtalanságot okozva, a nyílt konfliktust is felvállalják. A felsorolt fegyverek a közelharc eszközei, ez talán még zavaróbb, még inkább meghökkenti a nézőt, aki érezheti magát megszólítva, harcra hívva, de megélheti a harmadik fél szerepét is. Egyik sem könnyű pozíció. A közömbösség itt nem opció. A kiállításban a feszültségek különböző megnyilvánulásai, fokozatai egymásra épülnek, legyen az magányos vívódás, lelki tusa, belső válság, véleménykülönbség, összetűzés, civódás, kirobbanó veszekedés vagy hosszan tartó viszálykodás.

De vajon vezethet-e a feszültségek analízise ahhoz, hogy az egyének békére harmóniára találjanak, lehiggadva egyetértésre jussanak, helyre billenjen a kapcsolat és a kiegyensúlyozottságban a felek megpihenhessenek, ellazulhassanak? A nézőnek fel kell készülnie arra, hogy az Ismerős jelképek között olyan ingerek érik, amelyek feszengéshez, nyugtalansághoz, izgatottsághoz vezetnek, előkerülhetnek kényes helyzetek, kritikus pillanatok… A próbatételként is felfogható munkák számolnak a szemlélő érzékenységével és nem riadnak vissza attól, hogy olyan energiákat szabadítsanak fel, amelyek utat adnak a stressznek éppúgy, mint a pszichés elengedésnek. 

Miért érezhetjük olyan ismerősnek ezeket a munkákat? Ferencz S. Apor munkái a generációk során átöröklött tudás emlékeiből táplálkoznak; olyanokból, mint amilyen egy Dacia bütykölése, javítása. Felhasználják a gyerekkor képeit, például a Bambit, a harmonikázó játékmedvét és a táncoló kecskebakot, a Ceausescu-féle tömbháznegyedek lakóközösségeinek megéléseit. A nosztalgia, az emlékezés a szemlélő többféle érzékszervére hathat: ilyen lehet a régi talált és személyes fotók nézegetése, újrarendezése, de ide tartozik a furnérlemez használata is, amely megidézi „a technika órák műhelymunkáit, amikor lombfűrésszel kellett kis formákat kivágni, vagy szalvétatartót készíteni és szállt a fűrészpor, a faforgács illata.”  A kiállításnak címet adó Ismerős jelképek sorozat darabjai régi fotók felnagyított, nyomtatott vászonképei, amelyeken többnyire arcok és tájak tűnnek elő a régmúltból. Ferencz S. Apor azonban meghekkeli az idilli nosztalgiát, megtöri a múlt iránti vágyódást és egy-egy fricskával, ironikus jelképválasztással, néha igazi fekete humorral fűszerezi az összeállított albumot. Marcel Duchamp a Mona Lisának bajuszt és szakállt rajzolt és nem mellesleg egy szójátékkal hozzáfűzte, hogy mennyire kívánatos („Melege van a fenekének.”). Duchamphoz hasonlóan Ferencz S. Aporról is elmondható, hogy bizony pimaszkodik, amikor a szemüveges macho külsejű férfi orra alá két huszárkardot biggyeszt bajuszként. Humora intellektuális és filozófiai, de ugyanakkor provokatív is. Tabukat sért, finoman gúnyolódik és megfoszt, megkérdőjelez… Megfosztja a macho-t a férfiasságától, nevetség tárgyává teszi, magyarkodónak láttatja; miközben egy férfit egy tojás formában megjelenő főemlőssel párosít össze rákérdezve arra, hogy egyáltalán elválaszt-e minket bármi az evolúciós elődeinktől. Mi adhat okot két rendőr számára arra, hogy uniformisban borosüveget ragadjon? Milyen titkot kell megőriznünk a gyóntatószék rácsán túl térdeplő nőalak suttogásából? Vajon tényleg mindenkit a Munkácsy-n (akarom mondani Munkácsy Mihály festőpalettás sziluettjén) keresztül kell látnunk? Megidéződnek a gyerekkor, a család, a párkapcsolatok emlékei is: a csíki kirándulás Trabanttal, amikor még mindenki sütögethette a maga szalonnáját, de a másikéból is gondtalanul csenhetett egy darabkát, vagy a másik áldásával rácsöpögtethette a zsiradékot a maga kenyerére. Egy asztalon hagyott, talán még forró vasaló: „a nagymama ajándéka volt, hogy vasalással, a ruhák rendberakásával hozzájárult a családi háztartás vezetéséhez.” Egy félbevágott arc, mint szakítós sorsjegy Necistigator felirattal, ami jelzi, hogy a játékos nem nyert, de húzhat újat, mindenesetre muszáj volt továbblépnie. A család otthonát körülvevő természet, ahol nemrégiben még „édibédi Bambik” futkostak, mára azonban csak az elpusztult őzek, kizsákmányolt hegyoldalak maradtak. Asszociatív emlékdarabkák, amik között a szemlélő találhat olyat, amihez kapcsolódni tud, hogy továbbépítse a saját fotóalbumját, hogy írhassa a saját naplóját.

A Barátok és/vagy ellenségek kazettáin visszatérnek a késsel pózoló bajtársak és az egymásnak feszülők sziluettjei. A boxer egy csókolózó pár képe előtt tűnik fel. Ismerős jelképek ismeretlen, újabb jelképekkel kiegészülve: közös bennük, hogy összetalálkoznak, egymásba kapcsolódnak, átfedésbe kerülnek, olykor homályosak, máskor töredékesek. A kazettákon golyó ütötte sebek. Látjuk őket megnyílni, a nyiladékban pedig hol egy serleg részlete, hol egy piros tréningruhás alak dobogós sziluettje tűnik fel talán az 1970-es, ’80-as évekből. Mindeközben egy apró ablak- vagy falmélyedésben egy ólomkatona elszánta magát, éppen lövésre készül. Kiélezett, adrenalinnal telített pillanatok ezek, amelyekben növekedik a szívverés, a vérnyomás, hevesebb a légzés, nő a stressz és megugrik a kortizol szint, ugyanakkor az idézett eufórikus pillanatokban, mint a csók is, növekszik a dopamin szint, az oxitocin. Kapcsolódunk, kötődünk, bizalmat építünk ki. De vajon nem önveszélyes-e ez a fajta hadviselés?

Bodor Ádám már említett regényében egy helyütt azt mondja: „Nika Karanika kissé bicegett, erről különféle mendemondák, közöttük alig hihetők is keringtek. Az egyik ilyen egy késről szólt, melynek pengéje beletört a gerincébe, és idegeit bökdösve máig ott lapul a csigolyák között.” (Bodor Ádám, Verhovina madarai, Holmi, 2009, 21. évf. 5.sz., 581. o.) Ahogyan Bodornál, úgy Ferencz S. Apor munkáiban is érezhető ahogyan a testbe íródik az erőszak, a múlt, a sérülés és a fájdalom beépül az ember identitásába, mozgásába, létezésébe. A penge megsérti az ember gerincét, a tartását, a morális és egzisztenciális középpontját. A múlt folyamatosan ingerel, hozzáidomul a mindennapi lét ritmusához. A fájdalom és a boldogság, a veszély és a játék egyazon síkon jelennek meg. Ferencz S. Apor figurái hordozzák a kultúra, a férfiasság, az emlékezet, a barátság vagy a nemzet narratíváinak feldolgozhatatlan maradványait.  

Tekintsünk úgy erre a kiállításra, mint a Sinistra körzet határátkelőjére, ahol „a sorompót csak hetente egy alkalommal emelték fel néhány órára… Ilyenkor helyet cseréltek a katonai járőrök, hogy a fegyverbarátság jegyében a határsáv két oldalán egymás területét végigfürkésszék” (Bodor Ádám, Borcan ezredes esernyője, Sinistra körzet). 

 

Ferencz S. Apor - Ismerős jelképek 

2025. 11. 11 - 12. 05.  

Magyar Műhely Galéria

Budapest VII, Akácfa u. 20.