Új Kriterion Galéria, Csíkszereda

 

Here I sit still in silence

Oana Coșug kiállítása

 

BERNARDO: Ki van ott? Horatio?

HORATIO: Csak egy darabja.

(Hamlet, I. felvonás 1. Szín)

    Nem lehet tudni, vajon mit akart mondani Horatio. Ezt a választ adja az őrségnek, amikor elhívják, hadd legyen tanúja egy lehetséges találkozásnak azzal, aki nemrég még Dánia királya volt. Irónia és szkepticizmus egyaránt lenne a szavaiban? Horatio talán csak vacogott a hidegben, mely az éjjeli őrjáratot fogadta, noha a félelem reszketése sincs kizárva.

Nem sokat tanakodtam rajta, hogy vajon miért éppen a Hamletnek ez a színe jutott az eszembe gépiesen, amikor Oana Coșug legutóbbi műveit először láttam; talán azért sem, mert a válasz magától értetődőnek tűnt. Oana sok rajzában a szereplők inkább árnyak vagy kísértetek körvonalai, mint hús-vér emberek – ezt a benyomást főleg az akvarellek illanó atmoszférájának következtében éreztem. Ráadásul bizonyos mértékű drámaiság kétségkívül ott izzik a képeken. Később olvastam egy cikkben, hogy Oana egy tragikus háttérre rajzolja ezeket a rajzokat, s ez megerősítette kezdeti képzettársításomat.

Oana Coșugnak az Új Kriterion galériában látható kiállításán a rajz dominál, a festmény pedig inkább kivételnek számít. A festmény amúgy is inkább saját korlátainak feszegetésére jó, a rajz lévén a kedvenc kifejezési területe. A magyarázat a lehető legegyszerűbb, és azzal függ össze, ahogyan Oana dolgozik, pontosabban azzal, hogy hogyan viszonyul az időhöz és a térhez, amikor dolgozik. Noha a műterem az a hely, ahol napjainak nagy részét tölti, Oana számára fontos a mobilitás, amíg a tér, ahol dolgozik, bármeddig kiterjeszthető. A külső tér így a műterem meghosszabbításává válik, mert Oana számára lényeges, hogy dolgozhasson, bárhol legyen is. A vonaton, egy reptéren, amikor a városba megy – bármilyen hely a műteremhez tartozik, hiszen a rajz, a festménytől eltérően, megengedi, hogy ilyen módon birtokba vegye, megközelítse a teret.

   Elkerülhetetlen volt, hogy Oana legutóbbi művei az utolsó év tapasztalatairól is szóljanak, erről a 2020-as évről, amelyben a karantén és az elszigeteltség természetes következménye a feszültség és a szorongás volt. Oana szereplői is átmennek ezen a tapasztalaton. A terek összeszűkülnek, s ennek következtében a testek aránytalanná vagy cseppfolyóssá válnak, hogy felvehessék azoknak a tartályoknak az alakját, melyekben el kell férniük. Az emberi testek még így sem mindig férnek bele azokba a kockákba, gömbökbe vagy ketrecekbe, amelyekben lakniok kell – így hát megtörténhetik, hogy a test egy része kívül maradjon, s ezzel paradox módon növelje a klausztrofóbia érzetét, mint ahogy az In the cage II (Ketrecben – II – 2020, 76x56 cm, olaj) vagy az In the cube (Kockában – 2021, 33x25 cm, akvarell) esetében történik. Ebben az esetben világos az üzenet: mint Hamlet számára, itt is az egész világ börtön, nemcsak Dánia. A kiszabadulás ezekből a fegyház-terekből nem mentes morfológiai következményektől. Eltúlozván az űrhajósok tapasztalatát, akik az után térnek vissza a földre, hogy előtte több hónapig élnek a nemzetközi űrhajón (ez különben a klausztrofóbia határélménye) Oana alakjainak bizonyos testrészei megnyúlnak, mint ahogy a Long hands (Hosszú kezek – 2021, 32 x 24cm, akvarell) vagy a Pink Women (Rózsaszín nő – 2021, 30x21 cm, akvarell) című képeken láthatjuk.

  A Bubbles (Buborékok) című sorozat esetében már csupán a test egy része van a buborékban, és egyáltalán nem véletlen, hogy az a rész gyakran a fej. Végül is szellemileg fogolynak lenni, mint az Each in his own bubble (Mindenki a maga buborékjában – 2020, 76 x 56 cm, akvarell, tus melegen préselt akvarellpapíron), az sokkal súlyosabb, mint a fizikai távolságtartás. Oana Coșug buborékjai tökéletes illusztrációi annak a jelenségnek, amit már a járvány és a lezárás előtt echo chambernek neveztek: olyan helyzet ez, melyben egy zárt információs rendszer foglyaivá válunk, mely újra igazolja önnön hiteinket és előítéleteinket.

Ennek ellenére a világ nem merül ki a magányban, mert szintén Oana Coșug művei között ott található az érzékiségtől és erotikától duzzadó rajzok sorozata, olyanoké, mint a Fusion (Összeolvadás – 2021, 160x140cm, olaj) vagy a Couple II (Pár – II, 2020, 76x56cm, olaj). Természetesen ugyanazt a buborékot két társ is megoszthatja, mint a Couple in the bubble (Pár a buborékban) című rajz esetében (2020, 32x24cm, tus, akvarell), ahogy a másikkal való találkozás is Battle of the bubbles-szá (Buborékok csatájává) válhat (2021, 80x60 cm, olaj), ha a kapcsolatuk #itscomplicated (#bonyolult).

Oana Coșugnak az Új Kriterion galériában kiállított műveiben ábrázolt szereplők története távolról sem meríti ki a tárlat tétjét. Ellenkezőleg, azt mondanám, hogy a narrációs terv inkább egy önálló képzőművészeti tervet rejt, és egy olyan művészt, aki tökéletesen uralja és a maga számára értékesíti a színekben rejlő lehetőségeket. Az akvarelleket, a tusrajzokat, a lavírozott tust olyan technikával használja a művész, mely bizonyos patinát ad, s ez meglepően különbözik az ecsetkezelés üdeségétől és spontaneitásától. És amikor a színeket fixálta és a festék megszáradt, és amikor végül a képeket is rögzítette, és a kiállítás látogathatóvá vált, Oana Coșug diszkréten visszavonul, és szereplőivel együtt azt mondja: Here I sit still in silence (Még mindig csendben ülök).  

Dan Lazea

Demény Péter fordítása

   Oana Coșug Here I sit still in silence című kiállítása 2021. május 27-én, 18.00-kor nyílik az Új Kriterion Galériában (Csíkszereda, Petőfi u. 4.) 

 Új Kriterion Galéria, Csíkszereda

Megfagyott rajzok

  

   A rajzfilmek nem azért válnak gyerekessé, mert idővel érettek leszünk. Finom és váratlan módon történik, hogy amikor a fiunkkal nézzük őket, megérintenek egy 4-5 éve még érzékeny húrt, amely szimfonikusan és sokkal mélyebben zeng most, amikor az élet csokra immár kivirult. Vajon miért? Az első gondolat, amely válasz lenne erre a kérdésre, felborítja azt az előítéletet, mely szerint az élet természetes folyamata az, hogy „megérjünk”, s hogy ez normális igényünk. Valójában a rajzfilmek abból az elsődleges levesnek az anyagából készültek, amely a gyermekkort generálta. A klasszikus rajzfilmek legfontosabb szabálya az, hogy halál nincsen. Mindaz a cselekmény, amely a szemünk előtt zajlik a televízióban, egy olyan mozgáson alapul, amelynek a végső pontja, a működési paramétere nem a halál. A felnőttek életében minden mozdulat magában hordozza a pusztulás lehetőségét. Megmozdulsz, és bármelyik pillanatban meghalhatsz. Számtalan törvényt kell szem előtt tartani – a gravitációt, a súrlódást, a testi épséget: olyan törvényeket, melyeket még gyerekkorában tanult meg az ember sok sebhely, daganat, horzsolás árán. Egy gyermek két hajlammal jön a világra: a játék és a rombolás hajlamával. Biztosan nem tanult hajlamok ezek, hanem született jellemzők, amik egyetemesen érvényesek. Ha nem játszol vele, a nebuló akkor is kitalál bizonyos játékokat, kezdetben az egész világ gyakorlatilag egy játék. Mindegyik tárgy elevenné válik, a gyermek beszél velük, ők meg válaszolnak. A játék percei után vagy éppen közben elkerülhetetlenül lesznek erőszakos helyzetek, amikor mindent szétszed, megharap, eltör, a földhöz vagdos. Ó, tudom jól, hogyan magyarázna az evolucionizmus egy ilyen helyzetet. Ösztönnek nevezi el őket, és természetesen minden ösztön az Élet válasza egy olyan akadályra, amelyet a Természet emel. Másként szólva a gyermek nem játszik, hanem felkészül az életre, olyan képességeket és készségeket gyakorol, amelyeket később felhasznál.  A játék felkészíti a társadalmi szerepekre, az erőszak az ördögi emberek társadalmára. De mi lenne, ha fordítva vennénk szemügyre mindezt? Ha ezek az ún. ösztönök nem egy olyan kísérlet részei, amelyek az életre készítik fel, hanem a léleknek a próbálkozása, hogy alkalmazkodjon a húsba zuhanáshoz? A lelkek világában nincs halál, gravitáció vagy olyan hang, mely két entitás összeütközéséből származik. A gyermek nagyon közel van ehhez a paradicsomi állapothoz, számára nagy meglepetés, hogy a tárgyak leesnek, hogy ez zajjal jár, hogy darabokra törnek. A túlvilágon létezik öregség nélküli fiatalság és örök élet, nincs gravitáció, nincs sóhaj, sem bomlás. Csak játék, nyugodtság, élvezet, és, egyesek szerint, Mozart muzsikája. Az a világ nem háromdimenziós, hanem bizonyára sok dimenziós. A leginkább úgy érthetjük meg, mint ahogy a rajfilmekben és a művészet mozdulatlan képein ábrázolják.

Ahogy már mondtam, a rajzfilmekben felfüggesztődnek a test törvényei – a halál, a gravitáció, a bomlás. Ugyanott a kétdimenziós ugyanazt az ontológiai státust tölti be, mint a 3D. Végeérhetetlen igyekezetében, hogy elkapja a kengyelfutó gyalogkakukkot, a prérifarkas alagutat rajzol a sziklafalra. A gyalogkakukk átfut rajta, a prérifarkas beleütközik a falba. A Kis ember megpróbálja kivágni a Rózsaszínű Párduc toronyfáját. A Rózsaszínű Párduc, ez a művész, a fa törzse mellé rajzol egy vasból készült burkolatot, amely a gonosz kis ember fejszecsapásait megakadályozza.

  Ilyen módon a rajzfilmek a lelkek világának legjobb ábrázolói. És egy még ennél is jobb kísérlet a képzőművészek mozdulatlan képe. Annak a két művésznek az esetében, akiknek a kiállítását nézzük, a rajzfilmek világából való részletek összeolvadását látjuk a klasszikus művész fegyelmezett eszközeivel. Giuliano Nardin közelebb kerül a rajzfilmek mulatságos, karikatúra jellegű hatásához. Szereplői a román népmesét is feldolgozzák: olyan rajzfilm ez, amelyik belefagyott a rémület állapotába, amelyben hirtelen minden alak megrémült abba a világba, amibe belevetették. Giuliano azt a sikolyt festi meg, amely elkísér a Halottak Völgyébe tett utazásra. Gili Mocanu a kiállított régebbi munkákban minden személyes, mégis általános használati tárgyat a világban való tragikomikus elhelyezkedés ikonjává változtat. A robot, a hangszóró, a bőrönd, a blokk, a matchbox vagy a hullám: mind olyan jelképek, amelyek a névtelen tiszta lelket a Gili Mocanu nevű személlyé tették. A tárgyak képe rajzfilmekké, kvázi-játékokká válnak. Gyakorlatilag az a tekintet ez, amelyet egy olyan gyermek vet a világra, aki még nem teljesen vált ki abból a régiből, az igaziból: a nehézkes, szürke és nevetséges világra vetett pillantás. 

Dan Popescu

    Gili Mocanu és Giuliano Nardin Fixed Cartoons  című kiállítása 2021. április 22-én, 18.00-kor nyílik az Új Kriterion Galériában (Csíkszereda, Petőfi u. 4.) 

   Kurátor: Dan Popescu