Csíki Székely Múzeum 

 

 Stratégiák a 7. Székelyföldi Grafikai Biennálén

 

A megszokottnál több helyszínen startolt október elején a 7-ik Székelyföldi Grafikai Biennálé.  A Hargita, Kovászna és Maros megyei tanácsok, valamint a három megye kulturális intézményei, a Kovászna Megyei Művelődési Központ, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ, illetve a Maros Megyei Múzeum közös szervezésében kétévente megvalósuló rendezvénysorozatot, az előző kiadást javarészt virtuális térbe száműző kényszermegoldásokat követően, idén sikerült visszarendezni a világjárványt megelőző állapotokba. A kiállítások teljes egészükben visszaköltöztek a fizikai terekbe. A biennálé nagyközönségnek szánt kínálata két újdonságot hozott. Egyrészt a G7 törzsanyagát most kettőbe osztva mutatták be az EMŰK - Erdélyi Művészeti Központban és a Csíki Székely Múzeumban, másrészt, a hatodik kiadás fődíjasának, a thaiföldi Mettrai Pongchomporn kiállítása mellett, melyet a sepsiszentgyörgyi Lábasházban láthattak, a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben A madár él / Baász Imre – tanútörténetek és a nyomtatás gondolata címmel rendeztek kiállítást, Miklósi Dénes és Koter Vilmos képzőművészek a MAGMA munkatársaival együttműködve.

A előző kiadás fődíjasának kiállítást rendezni már 2012 óta szokássá vált. A biennálé nyitóeseménye volt a  thaiföldi Mettrai Pongchomporn munkáinak bemutatása, aki különböző grafikai technikákat ötvözve, a rézkarcot szitanyomással, chine-colle nyomással kombinálva, hozza létre variánsait. A bangkoki Silpakorn Művészeti Egyetemen tanult, mindössze 26 éves grafikus kiállítása a thaiföldi uniformizált oktatási rendszer erőteljes kritikája.

A Baász Imre szellemi hagyatékára, annak alkalmazott jellegére koncentráló magmás kiállítás a Baász-tradícióhoz kapcsolható kortárs művészek bevonásával készíti el a művész portréját. Ily módon, a biennálé visszakanyarodott ahhoz a kezdeti célkitűzéshez, melyet a biennálé megálmodója, a néhai Siklodi Zsolt képzőművész (1966-2017) fogalmazott meg, és amely nemcsak egy nemzetközi szintű kortárs grafikai platform megteremtéséről szólt, hanem a hazai gyakorlatok mind szélesebb kontextusba való helyezéséről, ezáltal pedig a régió grafikai törekvéseinek nemzetközi trendekbe történő kapcsolódásáról.

A 7-ik Székelyföldi Grafikai Biennálé felhívására 62 ország 844 alkotója több mint 2000 alkotást nevezett be. A kiállításokra 303 munkát válogatott be a nemzetközi zsűri. Ezek a grafikák a biennálé katalógusában is megtekinthetők. Az alkotások felét és a díjazott alkotásokat Sepsiszentgyörgyön, az EMŰK- Erdélyi Művészeti Központban mutatták be díjazással egybekötött, ünnepélyes keretek között. Az törzsanyag másik fele pedig Csíkszeredába került.

A G7  mérföldkő a biennálé történetében, hiszen, ahogy kezdetektől fogva vártuk, az végre Csíkszeredába is megérkezett, nem utólag és mellékesen, hanem már-már egyenrangú helyszíneként a székelyföldi együttműködés jegyében megálmodott rendezvénysorozatnak. A csíkszeredai kiállítással, annak a Mikó-vár nagy kiállításokra berendezkedett termeiben való elhelyezésével pedig az itt működő Csíki Székely Múzeum is új korszakához érkezett. Teret nyitva a kortárs képzőművészeti törekvéseknek, tudomást véve azok létezéséről, fontosságáról és jelentőségéről, egyre inkább beemeli azokat a múzeumi kiállítások sorába, a múzeumi tevékenységek közé, ily módon is közelebb kerülve egy, a közösség igényeire érzékeny, nyitott múzeum megvalósulása  felé.

Az világjárvány kulturális életet is felforgató tapasztalata, annak a biennálét is átmenetileg virtuális térbe száműző kényszere után nem volt olyan természetes a továbblépés. Ferencz S. Apor, a biennálé kurátora olyan stratégiát választott, ahol éppen azt a kiútkeresést jelölte meg hívószóként, a szokatlan helyzetekhez való alkalmazkodást, a problémamegoldást, amely az utóbbi időben mindannyiunkat érint. A stratégia különböző értelmezései, szintjei és változatai rajzolódnak így ki. A téma megjelölés pedig nem teherként nehezedik a kiállított munkákra, sokkal inkább kapaszkodóként, viszonyítási pontként működik, tág teret hagyva az egymástól gyakran nagyon távol eső kifejezésmódoknak is.

A felhívást olvasva Svetlana Alkszijevics egyik interjúalanyának visszaemlékezése jutott eszembe arról, hogy a lágerekben a művészeknek és a papoknak sokkal nagyobb esélyük volt túlélésre az alkotásnak és az imának köszönhetően.  A stratégia nemcsak egy lazán kezelhető témája a biennálénak, hanem lényege az alkotásnak, egyfajta kiút, menekülési útvonal olyan helyzetekben, amikor lét a tét, még ha ez kissé patetikusan hangzik is. A stratégia kifele is működik. A szervezők és nézők számára kapaszkodót adhat ennek hatalmas anyagnak az összefűzésére, behatárolva egyfajta értelmezési mezőt.  Kurátori feladat a kitöltés módja, a figyelem terelése. Mi pedig ebben a keretben mozogva alakíthatjuk egyéni útvonalainkat, tehetjük személyessé és közelivé a kiállítás terében formálódó „nagy” történetet.

A hagyományos és digitális, illetve kísérleti grafikai eljárások legkülönfélébb változatai kiállításról kiállításra,  teremről teremre, kintről befele haladva mélyítik az értelmezések lehetőségeit. Úgy illeszkednek egymás mellé  a mind technikailag, mind tartalmilag és kulturálisan egymástól távol eső megnyilvánulások, hogy közben egy nagyon árnyalt képet kapunk a kortárs grafikai irányvonalakról, egy kivételesen gazdag látleletet, amilyennel csak nagyon ritkán szembesülhetünk a művészeti centrumokon kívül eső vidékeken.  Akárcsak a korábbiakban, nyilván most is a magyar, a román, valamint a lengyel grafikai jelenlét a leghangsúlyosabb. Rögtön ezután a távol-keleti vonalat emelhetnénk ki, de mellettük a világ legkülönbözőbb tájairól szerepelnek alkotások a kiállításon. Az erdélyi, székelyföldi grafikusok jelenléte jól érzékelhető, még egy különdíjat is sikerült kiérdemelni, ám visszatekintve az előző évadokra, mintha csökkenne az érdeklődésük. Ez utóbbi nemcsak a szakmai érdeklődésre, a részvételre vonatkozik, hanem a biennálé látogatottságára is. Ennek sokféle oka lehet, köztük a megszokottá válással. Bár látszólag mind izmosodik a biennálé, világszinten egyre többen jelentkeznek a felhívásokra, egyre nő a résztvevő országok száma, egyre magasabb a színvonal, annak a helyi közösséggel, közösségekkel való kapcsolata kevésbé nyilvánvaló. A Baász-kiállítás, a múzeumpedagógiai foglalkozások, a különböző társult rendezvények éppen ezt a kapcsolatot hivatottak fenntartani, viszont az, hogy a biennálé helyi beágyazottsága szervessé válhasson, még nagyon sok és sokféle oda-vissza kapcsolódást feltételez.

Elvont formák, struktúrák és szerkezetek képei adják a kiállítások kiindulópontját. A rend, a határok különböző megjelölései adják az alaphangot, ahol  ipari hatású vázak és szerkezetek, a káosz nyomai, a belakott rend, az otthonosság foszlányai, az útvesztőként és kiútként is működő labirintusok, a gyerekkor éles emlékei, az élet ismerős terei, kötések és oldások, ismétlődések, ciklikusság, feszes szerkezetek és organikus formák keretezik mozgásterünket. Ide kapcsolhatók a személyes történetek, a test, a magány képei, a nehezen megközelíthető, nagyon érzékenyen megformált, egyszemélyes terek. Tovább haladva, a külső és belső terek feszültségeiből rajzolódnak ki a cselekvés képei, melyek lényegükben az élet, életünk képei, a legaktuálisabb, legszorongatóbb kérdésekkel.  Személyes küzdelmek, stratégiák, működésmódok. Lélegzetvételnyi kilépések egy útvesztőből.

Túros Eszter, művészettörténész

7. Székelyföldi Grafikai Biennálé, EMŰK, Sepsiszentgyörgy

 

Valóság és reflexió

 

 

„A kultúra nem ment meg semmit és senkit, nem is igazol,

de emberi alkotás: az ember önmagát vetíti belé, magára ismer benne;

csak ebben a kritikus tükörben látja meg tulajdon képét.”

(Jean-Paul Sartre)

  A 2022 októberében zajló 7. Székelyföldi Grafikai Biennálé eseményeihez ez alkalommal a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ kiállítóterei mellett más székelyföldi kulturális intézmények is csatlakoznak, hiszen az előző évektől eltérően a biennálé törzsanyagának egy részét a Csíki Székely Múzeum mutatja be az érdeklődőknek.

 

   Az idei kiírás szervesen kötődik az előzőhöz. A kurátor, Ferencz S. Apor, érzékenyen reagálva az elmúlt évek globális stressz és kiszámíthatatlanság faktorára, a felhívásnak a Stratégiák nevet adta. A mostani, akárcsak a két évvel ezelőtti kiírás – mondhatni – profetikus hangnemet ütött meg, hiszen a múlt eseményeire ref­lektálva jövőbeli új, kreatív stratégiákra szólította fel a művészeket már akkor, amikor még a jelenlegi háborúról mit sem tudtunk – így akarva-akaratlanul a mostani helyzetre is utalt.

   A stratégia fogalma elsődlegesen a hadviselésben volt használatos és a háború megnyerésének művészetét jelentette. Bár napjainkban sokkal szerteágazóbb jelentéstartalommal bír, sajnos, jelenlegi helyzetünk a fogalom eredeti konnotációját is eszünkbe juttatja. Nemcsak a szomszédos országban dúló háborút, hanem az egyre égetőbb ökológiai katasztrófái ellen vívott harcot, a pandémiával való küzdelmet, a gyorsuló és előrelátható energetikai válságot, a gazdasági hanyatlást és még sorolhatnánk.

Az idei felhívásra beérkezett munkák száma az előző évekéhez képest sem csappant számottevően:  844 alkotó 2000 pályamunkájából válogathattak a zsűri tagjai – amely számok ez alkalommal is  a művészek töretlen fogékonyságát, tenni akarását példázzák. A biennálé törzsanyagába 303 munka került beválogatásra, amelyek a katalógusban láthatóak.

  Bár idén is a magyarországi, lengyelországi és romániai vonal az erőteljesebb, az elmúlt évekhez képest hangsúlyosabbá vált a dél-amerikai és a távol-keleti művészek által beküldött alkotások mennyisége és minősége egyaránt. Az idei díjazott művészek között találjuk Lengyelország, Magyarország, Thaiföld, Románia, Szlovákia, Bulgária és Finnország képviselőit. Végignézve a biennálé törzsanyagát, joggal gondolkodunk el azon, hogy milyen kreatív stratégiákat ajánl a művészet a globális szinten megváltozott körülményekre, a bizonytalanságra, amely egyre erőteljesebben érezteti hatását hétköznapjainkban. Tudunk-e valamiféle kapaszkodót találni a kiszámíthatatlanságban, az előreláthatatlanságban? Hogyan szövik át és befolyásolják személyes, egyéni életünket a nagyvilágban játszódó események, és milyen választ tudunk rájuk adni?

   Minden változás új társadalmi, kulturális kötelékek létrejöttét generálja, amely új viszonyulásokat, szociális-kulturális megnyilvánulásokat szül. A szorongás, a félelem, a megfélemlítés, manipuláció tengerében egyre nehezebbé válik kiutat találni, ezáltal a magány és az elszigetelődés attitűdje egy normális viselkedésmóddá válhat. Ez lenne az új normalitás? A művészet mindig fogékonyan reagált a krízishelyzetekre, szemléletformáló, érzékenyítő szerepet vállalva fel a társadalomban, tükröt tartva neki.

  A Székelyföldi Grafikai Biennálé idei felhívása is egy krízishelyzetre várt választ és az „új normalitást” kérdőjelezte meg. A sokszorosító grafika az egyik legmegfelelőbb műfaj egy kritikai attitűd kifejezésére, hiszen egyik fontos szerepe és célja az, hogy megkérdőjelezze a vélt és valós realitást, és ha kell, akár könyörtelenül is szembesítsen a körülöttünk levő valósággal. Mindez a grafikai technikák alkalmazásával megvalósítható, hiszen a sav, a réz, a tű vagy a véső segítségével létrejött munkákban benne van a határozott és erős kifejezés lehetősége.

  Az idei biennáléra beválogatott munkák technikailag szépen ötvözik a nemes-grafikai eljárásokat a digitális megoldásokkal, egyedi kísérleteket és gazdag vizuális nyelvet hozva létre. A mechanikus eljárások élesebb vonalvezetése, hidegebb stílusa organikusan párbeszédbe lép a síknyomás, szitanyomat, digitális és egyéni technikák finomabb, líraibb vonalvezetésével. Technikai kivitelezésüktől függetlenül témaválasztásuk nagy mértékben egy abszurd, hideg, fenyegető világot tár elénk. Párbeszédük által a különböző problémák tematizálásai – magány, pandémia, kilátástalanság, ökológiai problémák – egy nagy egésszé állnak össze, amely napjaink releváns helyzetének vizuális képét nyújtja. A biennálé anyagát szemlélve újra és újra felmerül a kérdés, hogy a művészet tud-e, és ha igen, hogyan tud változásokat hozni a rajta kívüli valóságba?  Ha konkrét változásokat nem is tud hozni az idei törzsanyag, a munkák színvonalas kivitelezésével és témaválasztásával mindenképpen reflexióra szólítja fel a nézőket. Sartre-t parafra­zálva elmondhatjuk, hogy egy olyan kritikus tükörben láttatja közeli és távoli környezetünket, amely akarva-akaratlanul változtatásra, továbblépésre ösztönöz.

 „Nem elég ám az, hogy az embernek szeme van (…), meg kell tanulnia látni.” (Sartre)

Dr. Kányádi Iréne, művészettörténész

 

(A fenti szöveg elhangzott a 7-ik Székelyföldi Grafikai Biennálé sepsiszentgyörgyi megnyitóján, nyomtatásban megjelent annak katalógusában valamint az Új Művészet 2022. októberi számában)

 

További képanyag az eseményről:

 https://www.facebook.com/grafikaiszemle

https://gbiennial.ro/