fórumtizenöt

  Sérülékenységünk tudatában – „magabiztosan és alázattal”*

Fazakas Ildikó, Lakatos Gabriella és Siklódy Ferenc sepsiszentgyörgyi kiállításáról

  Fazakas Ildikó csíkszerdai képzőművész Időrajzok című installációja érzelmes emlékezés. Vásznai ablaksötétítőként állják útját a külvilágra való kilátásnak. Nincs kilátás, csak miután belső képeinkkel megküzdöttünk. Archiválja a családi veszteségeket. A korán elvesztett apát és a húgát. Nagymamát, és más családtagokat. Apja lótuszülésben, tele életenergiával, férfiúi önbizalommal, valahol lennebb zsírpapírra átnyomott fotómásolaton gyerekkori arcképe, melynek felét elmosta az idő, alatta húga portréjával. Vagy egy másik sötétítőn, azaz vásznon a nagymama, a húga és Ildikó édesanyja. Aztán összevissza varrt szálakkal egy nő, valamelyik rokon, nem tudni pontosan ki, mert akik elmondhatnák, azok is meghaltak. És édesapjának egy pólyáskori fekvő fotómásolata, mintha ravatalon. Vagy saját kezei, egyikben gyöngyvirágcsokor, a másikban egy régi fénykép s csak törzs, fej nélkül, fölötte, a fej helyén szülei cérnavarrással szétválasztva. Trauma és távolság, családi történetek és nagy néma fehér mezők, a legközelebbi hozzátartozók, és saját idegenségének riasztó magánya. Száraz, aszketikus, nagyon visszafogott eszköztár, semmi póz, semmi pátosz, na és cérnavarratok, melyek kelletlenül bukkannak fel és beletrafálnak ezekbe az átmentett képekbe. Idézném Fazakas Ildikót: „ ...olyan rajzok, amik nem a hagyományos hordozóra, papírra készültek, és nem hagyományos síkszerű felületre. Vászonra, többnyire ceruzatechnikával rajzolt-, kinagyított, lemásolt de néhol fénymásolatról átnyomott fotókról van szó (mindkét technika alkalmazva).Ezek a rajzok személyes és igen intim jellegűek, lévén családi albumból kiemeltek, számomra nagyon fontos az érzelmi tartalmuk. A rajzokat cérnával varrott vonalak egészítik ki, Installáció jellegű, függönyszerűen feltűzött lepedők, rajzolt képi tartalommal, illetve inkább utalások egy képzeletbeli enteriör részleteire.”

  És nyilván a visszatérő, már-már rögeszmés gondolatok: Örökli-e az ember a sorsát, vagy nem? Ismétlődnek-e a tragédiák nemzedékeken keresztül? A sötétítőkre kivetített monológjaink meddig takarják el a kilátást? Vagyis ez a képzeletbeli enteriör, ez a máshollét állapot még meddig tart távol a valós világtól, még mennyi életenergiánkat szívja el, meddig ölel ez a múlt szorosan, és kérlelhetetlenül magához. Mikor enged végre  jelenünket megélni?

  De  nézzük, miként vagyunk minden meghozott döntésünkkel egészen sajátos jellegű következményeknek alávetve. Lakatos Gabriella, számomra Gabó, technikai választására gondolok: Ő is családi fotókat dolgoz fel, ezeket a kereskedelemben található csomagolópapírokra írta át . Eszköztára vegyes: kollázs (csomagolópapír) tempera, ceruza, pasztell, munkájáról szólva elárulja: “nagy élvezettel rugtam fel minden szabályt, még a sajátjaimat is, igazán felszabadító érzés volt.  Nem igyekeztem, hogy szépek legyenek. Vagy a dekor-csomagoló látványából indultam ki, vagy álmot,  hirtelen átsuhanó gondolatot rögzítettem az első, eszem-ügyébe kerülő képi elemmel. Pl. A fiú, aki sokat igér című képen a fiam, akinek rettenetes nagy esze és lelke van, a Menyasszony és vőlegény harci díszben-t a papír ihlette, adódott a két fej, kb. fél óra alatt készült.   Anyám meghalt néhány éve.  Soha nem elég korai számvetést készíteni.” Beszédes címekkel folytatom: Piros és zöld kislány, Lányok akik majdnem egy napon születtek, Kislányok egyformában, Anya és lánya főzésre hangolva, Menyasszony, Anyám éjkirálynő jelmezben, A szentpáli tavak emléke és Ahol a föld összeér az éggel - családi történetek. Könnyedén játszva vonalazza körül, firkálja össze alanyait, nem kíméletes, de annál érzékenyebb, sőt helyenként egészen rafinált megoldásokra lel a csomagoló papír kihasználásában. A rég maga mögött hagyott mesterségbeli kérkedés csak töredékeiben lapul meg, csemegézni lehet ezeken a gyermetegnek tűnő „elrajzolásokon”. Nagyfokú őszinteség vegyül nagyfokú kiábrándultsággal, de mégis emberközelien, egy belső rezignált öntudat kopogja ki magából a szeánsz asztaltársaságának -amely ez esetben mi magunk volnánk- üzeneteit egy máshollét kóborlásairól, visszafogott, már-már megkopott életérzéseit a kivülrekedtség romos, gyommal benőtt tájairól.  Gabó játszadozik is magával és velünk. Tudósít, hogy merre tartunk, viccel is ha kedve tartja, miközben az abszolút szabad játék szellemében alkotja, rajzolja, festi, ragasztja műtárgyait.

  És ebben a „minden lehetséges” időszakban, a két, a személyes történelem után forduló kolléganőjétől eltérő utat választva, Siklódy Ferenc egy időtlen „most” tapasztalatába beleoldódva, cselekvésre szántan, a művészet anyagi igazságát is szemmel tartva, a közös tapasztalat felé irányítja szándékát. Kész bármit felhasználni, laminált lemezre, bútorhátlapra fest úgy, hogy rongyba burkolt seprűt használ ecset gyanánt, festékanyagként nagy és gyors gesztusokkal hordja fel rájuk a közönséges szurkot.       A Falunapok sámánkezén Krisztus stigmája tátong, a Szabad hely az egymást váltó nemzedékek szinte üres-fehér helyét idézi meg, a Nemes ember csapzott, önmarcangoló feje fölött a Haller- címer fogai jelzik kilétét, az Állattetem az útszéli, elgázolt állatáldozatokról indít el asszociációkat. De hagyományos festékkel is készülnek Siklódy-festmények, a fekete-szürke-fehér Régi tv című alkotásán a sötét képernyő amolyan szögletes fekete lyukként uralja környezetét, egy másik kép meg a másnapos ébredés fénycsodáját tolmácsolja széles gesztusokkal, szinte misztikus elfogultsággal.

*Jean Louis Godard                                              

Bob József