fórumtizenöt

I LOVE PLASTIC

Kis Ender kiállítása Csíkszeredában

 

Kis Endre, I love plastic című kiállítását tekinthette meg a nagyérdemű szeptember 10-23. között a csíkszeredai Megyeháza Galériában. Az alábbiakban, ez alkalomból olvashatják  Muladi Brigitta, a művészről írt elemző írását.

Kis Endre a montázsokkal, különböző képkivágásokkal, figuratív, és absztrakciós formákkal kísérletezik, egyrészt ismeri és használja a klasszikus festészet idézeteit, másrészt az izmusok utáni forrásokból, az internetes szörföléseiből táplálkozva építi a mai kor dekonstruktív, széttöredezett, fragmentált ugyanakkor nem a formátlanságot és a befejezetlenséget, hanem az animációs filmek totális világpótlék érzetét keltő ún. poszthumán, posztdigitális, festészetét, ami az animációk, számítógépes játékok és a hibridlények világába kalandozó mozgóképes kultúrához áll közel.

Klasszikus mestereken iskolázott figurális festészete a mai emberhez szól, gyakran épít be önreflektív elemeket, önarcképet – mindennemű pszichés elmozdulást, rezdülést, ezzel a mai embernek az illúziókat vesztett, kibillent mai pszichés állapotára reagál.

Kis Endre olyan generáció művésze, aki élettereinek párhuzamos világait, a művészettel elfoglalt személyiség és az egyszerű, puritán falusi környezet, a külvilág és a változó tudat dichotómiájának hatásait dolgozza fel műveiben. Ő is használja a festészet kimeríthetetlen klasszikus forrásait, de ezeket már korai portréin is igyekezett dekonstruálni. A festészet világából, amiben szocializálódott, így mára már csak fragmentumok maradtak, amelyek élő organizmusokként olvadnak bele a szerves és szervetlen masszába, amely a képein feltűnő hibrid lényeket alkotják.

Nem jelöl meg konkrét elődöket, mintákat, mértékeket, vagy példaképeket sem, de alkotómódszereinek némelyike számomra összecseng George Condo, mai amerikai művész portréival, Belin spanyol grafiti művész hatalmas falakat beborító arcképeivel. Már a klasszikus pop art művészei is produkáltak munkásságuk vége felé mixeket, fragmentumokat mint Lichtenstein például, s ez azóta sem szűnt meg minta lenni.

Kis szűkebb környezete – nem is hinnénk – természetközeli, egy apró faluban él, vajdaságiként, Erdélyben. Zárványként egy idegen kultúrában, zárványként egy nagy országban. Ez a létsors szinte minden festményén zsigeri erővel jelenik meg, egy a semleges monokróm felületből kitörő, lávaszerűen összeolvadt formamaradványok sűrítménye képében. Szellemi terét viszont mindezek ellenére egy már szinte elfeledett nagyvárosi gondolkodó szavaival írja körbe.. Kosztolányival. Valóban, ahogy önelemzésében az írót idézi, „a szem egyformán láthatja a pillangót és a gilisztát”, viszont az agy képes eljátszani ezzel az érzékszervünkkel és szelektíven csak azt mutatja meg, ami épp a törekvéseinek, lelkiállapotunknak megfelel. Kis Endre belenyúl ebbe a folyamatba és nem engedi, hogy válasszunk. Egyszerre, egyenértékűen teszi ki elénk a rútságot és a szépséget, a horrorisztikus biomasszát és a harmonikusan tálalt  geometrikus formákat, a felismerhető elemeket, az organikust és a szervetlen tárgyat, az absztrakt felületeket éppoly műgonddal munkálja meg, mint a figurákat, testeket. Mixeli a szentet és a profánt, citálja a klasszikus toposzokat.

Radnóti Sándor „a mértékről és az értékről” írt remek esszéjében két kapuról beszél, amin bárki átjuthat. Az egyik a konceptuális művészet kapuja, amit itt a Pécsi Műhellyel hoznék kapcsolatba. Ezen keresztül az értelmező eljut egy radikálisan irracionalizált ízlés- fogalomhoz, a műalkotások olyan radikális érzékietlenítéséhez és hiperintellektualizálásához, mint amit Arthur C. Danto hajtott végre művészetbölcseletében, ahol bármi műalkotás lehet. Az a "bármi", Duchamp kerékküllői közül vagy vizelőcsészéjéből bújt elő – mondja Radnóti.

 A második kapu nem lehet más, mint a tradíció végtelenített multiplikációja. Ezen a kapun is minden és mindenki átjuthat. A művész számára mértékadó tradícióegyüttes egy része mintaadó is, és ezzel nemcsak fenntartja, hanem tovább is fonja egy tradíció fonalát. A határozatlan névelő azonban itt végtelen tetszőlegességet jelenthet, a mértékadó tudatosított minta bárhonnan vehető, a privátszféra egyszemélyi, megoszthatatlan hagyományaitól (amely a mélység, a rilkei "üres Túlsok" irányába mutat) egészen a felületesen abszorbeált és absztrahált idegen hagyományokig (amely viszont a "tiszta Túlkevés" irányába mutat). És ahogy az üres Túlsok és a tiszta Túlkevés egyáltalán nem áll olyan messze egymástól, úgy a mai művészeti diszkurzus két kapuja, két szélsősége is - már ahogyan a szélsőségek tenni szokták - átjátszhat egymásba.”
Az itt látottak kétségkívül a „túlsok” kategóriába tartozhatnak, repetitív műveket, sorozatokat, variációkat látunk, a kompozíciók kulturális-és vizuális javak hipermixei, ugyanúgy ahogy a mintavételi helyek, a fotók, reprodukciók, film, festészet, politika, történelem – s ahol ezeket mind ömlesztve találjuk – az internet, a világháló. Ez nem látható, csak a mixelő számára, ez egy belső világ. Kis Endre „metaforikus térnek” nevezi, ami kifelé és befelé is nyílik, egy meghatározhatatlan mélységbe és távolságra.

Ezt a határtalanságot látjuk a képeken, távolról egybemixelt képi mintákat. Ugyanakkor a festészet fenomenológiáján belül maradunk, egy olyan felületen, ami kétdimenziós, olyan munkákat látunk, amelyek emberi kéz munkái.  Kis azt emeli ki, ami számára a legproblematikusabb, összehozni, rendet teremteni, a sokféle között, vagy legalábbis békés egymás mellett élésre kényszeríteni az ellentétes erőket, vizuális elemeket, kultúrákat. (Muladi Brigitta művészettörténész)