Megyeháza Galéria, Csíkszereda

 

MAMŰ TÁRSASÁG 

KÁRPÁT-MEDENCEI FLOW

 

   A személyes és nemzeti identitás határainak átfedései a közösen megélt kultúra tapasztalataira épülnek. Minél intenzívebb a kulturális élmény, annál erősebb a csoporterősítő hatása. Vajon milyen flow-élményt élnek át a kiállító művészek az alkotás folyamatában ennek tudatában és hogyan képezik le ezt alkotásaikban? A MAMŰ Társaság tagjainak kiállítása reflexiók erre, nem feledkezvén meg a kisebbségi sorskérdésről, nemzeti önképről, illetve a kollektív nemzeti emlékezetről sem.

   (A kollektív flow kivételezett földrajzi csomópontján állunk, az Ételszentelés processziója, és a már tágabb földrajzi területet megmozgató Somlyói Búcsú, mint szakrális közösségi élmény talán a kultúra befogadási élményét is befolyásolja, erősíti, nem lehet véletlen a művészetek iránti érdeklődés utóbbi évtizedekben tapasztalható expanziója Erdélyben. A vizuális kultúra iránti nyitottság, kíváncsiság, fogékonyság a népművészet szimbolikus jelrendszereinek folyamatos gyakorlata és kutatása, több alkotó esetében a kortárs művészetbe való beemelése a művészet kontinuitását és annak átélését erősíti.

   Csíkszentmihályi Mihály a Flow, a beleélés, belemerülés kérdésének vizsgálata közben vajon gondolt az ősei földjén élő, pontos időrendben ütemezett vallási és népszokások közösségi élményerősítő, szellemi és lélek borzongató megmozdulásaira?)

 MAMŰ Társaság

 

   2021. július 28-án (szerdán), 18 órától nyílik a Megyeháza Galériában a MAMŰ Társaság (Budapest) első, csíkszeredai csoportos bemutatkozó kiállítása. Az esemény keretében az egybegyűltek Ütő Gusztáv képzőművész cselekményművét tekinthetik meg.

   Kiállító művészek: Antal Malvina, Bodor Anikó, Daradics Árpád, Dér Adrienn, Dienes Attila, Elekes Károly, Erdélyi Gábor, Erőss István, Ferencz S. Apor, Ferencz Zoltán, Gesztelyi Nagy Zsuzsa, Herman Levente, Horváth Levente, Koroknai Zsolt, Kovács Kinga, Lucza Zsigmond, Mayer Éva, Majoros Áron Zsolt, Papp Ildikó, Pető Hunor, Pokorny Attila, Stark István, Szász Sándor, Szigeti G. Csongor, Szilágyi V. Zoltán, Zakariás István.

   Megnyitja: L. Simon László 

   A kiállítás kurátora: Ferencz S. Apor/Mamű Társaság

   A kiállítás július 28. - augusztus 13. között látogatható.

Új Kriterion Galéria, Csíkszereda

Rácmolnár Sándor 

Jégsapkák

 

   Rácmolnár Sándor Jégsapkák című kiállítása eddigi életművének főbb korszakaiból mutat be egy izgalmas válogatást, amin keresztül megismerkedhetünk egyedülálló alkotói világával. A tárlat címadóképe jól tükrözi a számos grafikai műfajban alkotó művész néhol ironikus, néhol kritikus hangját. Kecses szinkronúszók, gyermekkori hieroglifák, újraértelmezett képregényes jelentek mellett kiállításra kerülnek magánmitológiáját megfogalmazó egyedi printjei is.

   Rácmolnár Sándor (Miskolc, 1960) a Magyar Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafika szakán végzett 1987-ben. 1999-ben a Római Magyar Akadémia, 2002-ben a párizsi Cité des Arts ösztöndíjasa volt. Munkásságának elismeréseként 2003-ban a Munkácsy Mihály-díjat, 2008-ban a miskolci XXIV. Országos Grafikai Biennálé Nagydíját kapta meg. 2010 óta a Budapesti Metropolitan Egyetem Vizuális Kommunikáció Tanszékén a Képi ábrázolás szak docense. Karakteres stílusa ellenére, művészetét a folytonos változás jellemzi, ami a kiállításra kerülő alkotásokból is első pillantásra kirajzolódik. A sorozatokban gondolkodó alkotó három jól elkülöníthető ciklusát láthatjuk a csíkszeredai tárlaton.

   Rácmolnár a 2000-es évek elején kezdte el készíteni Dingbats-sorozatát, ahol a számítógép szimbólumtárából építkezik. A mai olvasó számára, az emojik világából nézve már némi magyarázatot igényelhet a „dingbats karakterkészlet” jelentése. Tulajdonképpen egyes számítógépes programokban, a betűtípusoknál választhattunk ki karakterkészleteket, amik a klaviatúra billentyűinek lenyomásával, különböző szimbólumot adtak ki. Ezeket a jelképeket veszi kölcsön Rácmolnár és építi meg belőlük történeteinek világát, amit magánmitológiájának különböző alakjaival népesít be. Négyzetes elrendezésű egyedi nyomatain, gyakran egyszínű háttér előtt jelennek meg tükröződő felületeken ősi szertartársok, esőistenek, a mexikói halálkultusz stilizált koponyája valamint keleti írásjelek és karakterek.

   Rácmolnár úszónőkről készített sorozata a szinkronúszás könnyedségére koncentrál, annak ellenére, hogy közismert tény, hogy a fesztelennek tűnő légies mozdulatok hátterében hihetetlen erő és koncentráció áll. A produkciók közben végig szinkronban kell maradniuk a víz ellenállásával is folyamatosan dacoló sportolóknak. Archaizáló szemek és kitekert végtagok jellemzik az oldalprofilból erőteljes kontúrokkal, lazúros háttér előtt, kecses táncmozdulatokban megfestett alakokat.

   A művész 55. születésnapját ünneplő 2015-ös budapesti kiállítására készített papír kollázsai alkotják a mostani tárlat harmadik részét, mely alkotások művészetének egyfajta játékos/filozofikus esszenciáját jelentik. A régi újságokból, fotókból és különböző különleges papírdarabokból felépülő groteszk jelenetei gyakran feliratokkal, szövegekkel egészülnek ki. Mindazonáltal a játékos könnyedség mellett a munkák egy másik jelentést is magukban hordoznak: megidézik a jóskártyák és tarot képi világát. A főszereplő (vagy azok csoportja) mellett stilizáltan egy helyszínre vagy fogalomra utaló képi elem jelenik meg.  Küszöbönállók című munkája ezen felül egy művészettörténeti utalást is rejt: jobb szélen Gustav Klimt Halvér című alkotásának részlete jelenik meg. A Bob Mallard képregény kivágatának egy darabja helyezkedik el a sorozat másik példányának jobb alsó sarkában, akinek kalandjaival a Füles rejtvényújságban ismerkedhetett meg először a magyar közönség. Mindezek mellett láthatjuk a krokodilon álló Madonnát, a húsvétszigeteki szoborra éppen kötélen felkapaszkodó hegymászót és a férfit, aki a házilag eszkábált cipőpucoló szerkezetén tisztítja lábbelijét. Kollázsainak ma is különösen aktuális darabja szolgált a tárlat címadójaként, ahol jéghegyek előtt egy maroknyi szárazföldön három férfi és három nő kapaszkodik egymás vállába, alattuk pedig a „Mi lesz velünk, ha a jégsapkák olvadnak?” felirat olvasható.

   Rácmolnár Sándor 1993-ban csatlakozott a Várfok Galéria állandó művészköréhez. Munkái számos magán- és közgyűjteményben megtalálhatóak itthon és külföldön egyaránt.

Koczkás Marcella

   Rácmolnár Sándor Jégsapkák című csíkszeredai kiállítása a Várfok Galériával és az Új Kriteron Galéria közös szervezésben valósult meg.

  Megnyitó: 2021. július 28., 19 óra, Új Kriteron Galéria, Csíkszereda (Petőfi utca 4.)

  Megnyitja a kiállítás kurátora Koczkás Marcella művészettörténész.

Az átalakulás örökkévalósága

Jakobovits Márta kiállításáról

 

„Hérakleitosz azt mondja valahol, hogy minden mozgásban van,

és semmi sem marad változatlan,

 és a folyó áramlásához hasonlítva a létezőket, azt mondja,

hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.”

(Platón: Kratülosz 402 A)

 

A sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban volt megtekinthető 2021. május 21. és június 18. között, Jakobovits Márta kerámiaművész egyéni kiállítása melyet Madaras Péter gondozott.

A kiállítás anyaga összességében egy nagy installáció hatását kelti, hiszen az alkotások független darabjainak a kiállítótérben való elhelyezése, azoknak egymással való párbeszéde által egy homogén, spirituális erőviszonyokkal telített „tér” teremtődik meg.

A munkákon alapvetően az anyag érzete, őszinte szeretete, strukturális adottságainak a kiaknázása fedezhető fel. A művésznőnek a matériához való közeledésében egyfajta misztikus erő és alázat érződik. Az az erő, amelyet magában hordoz akkor is, amikor kerámiatárgyait munkálja meg, mint ahogyan az égető tűz éltető formát ad az agyagnak. Azt a pillanatot ragadja meg –  szavaival élve – „amikor még az idő kitágult a végtelenbe, és több ezeréves mélységekből szólítanak az üzenetek”. A folyamatos rácsodálkozás az anyag és a technika lehetőségeire végtelen lehetőségeket bontakoztat ki úgy a művész, mint a néző számára.

Jakobovits Márta munkái nem a realisztikus ábrázolásmód jegyében születnek, hiszen elsődlegesen az anyagnak és a formának azt a kifejezőerejét keresi, amely a lényeget ragadja meg. A kifinomult formák kultúrája „megengedi a távol-keletiesen kicsiszolódott egyszerűségnek, hogy egyfajta szigorúsággal párosuljon, mely egy sajátos groteszk látásmódhoz vezet”[1].

Munkáiban nagy szerepet tölt be az elemek csoportosítása, amely által az alakok és formák egymást kölcsönösen felerősítik, így kapcsolódásuk hihetetlen expresszivitást, dinamikát generál. A Nagymamám, dédnagymamám, üknagymamám című szoborcsoportjában az élet különböző szakaszai bukkannak fel, az időskor tematizálódik, a „tömör, összegezett tömegű, lekerekített alkotásokban – elrejtett kezekkel és lábakkal, egymásra rakott formákból szerkesztett testekkel (fej és test)”[2]. Az egyszerű alakokkal sikerül elérnie a maximális kifejezőerőt. A torzítások,  méretkülönbségek az alakok egymáshoz való viszonyának alaptengelyévé válnak, hiszen az idő múlását sugallják. A csoportban megjelenő nők egyformaságát csak a méreteik közötti különbség töri meg, összekapcsolva őket egy időtengelyen, a női lét, a teremtő lét folyamatosságát, kapcsolatát és láncát hangsúlyozva. Archaikus formaviláguk ősi korok hangulatát idézi.

   Nemcsak ezen az alkotáson, hanem általában véve nagyon fontos szempont Jakobovits Márta kompozícióiban  az arány, a ritmus, a hely. „Az arányok, a formák viszonya az ábrázolt gondolatot, formaélményt, lelkiállapotot kell, hogy hangsúlyozza. Ezért sokszor torzítanom kell: a formákat felbontom és újra összerakom ... Minden egyes anyagnak megvan a maga sajátossága. (...) A porcelán nagyon érdekel, szeretem az előkelő finomságát, de egyszersmint értékelni tudom a durva anyagok rusztikus szépségét is. Frissítőleg hat az átkapcsolás egyik anyagról a másikra.”[3]

Formáinak egyszerűsége azt az érzetet kelti, mintha a természet hozta volna létre őket. Itt látható installációinak java része talált tárgyakat ötvöz a művész által készített kerámiákkal: köveket, növényi elemeket, papírt, rozsdás vasat. A tárgyak közötti energiaegyensúly, a közöttük levő viszony és harmónia adja az installációegyüttesek formai gazdagságát, sugárzó energiáját, felkavaró hatását. Az egymás mellé helyezett tárgyak szoros kapcsolatot, dialógust alakítanak ki egymás között, egyfajta archaikus kapcsolatot, amelyben organikusan kötődnek egyik a másikhoz: érezni, hogy egymásnak vannak teremtve, alkotva.

 „Egyre inkább érdekelnek a tárgyak közötti viszonyok, az egymásra hatások, egyfajta mimikri, ahogy a tárgyak, anyagszerűségek egymást utánozzák. Olyan megdöbbentő számomra, hogy egy bizonyos idő után mindenféle anyag kezd egymásra hasonlítani. Ez az a nagy természetes egységbe való belesimulás vagy elmúlás, de ugyanakkor azonosulás az univerzummal.”[4] Jakobovits Márta munkáinak alapvető szépsége, hogy úgy hozza létre alkotásait, hogy organikusan simul bele a természet teremtő erejébe, mintha onnan „emelné ki” őket, ezáltal egy szinte emberfeletti, mitologikus dimenziót érve el. A Nagy kör című szerkezet ennek a teremtő-teremtett dialógusnak a dinamikáját sugallja. Az egymás mellé helyezett tárgyak formai és anyagbeli diverzitása folyamatos lüktetést kölcsönöz az installációnak.

A különböző technikákban készült kerámiatárgyak szervesen kapcsolódnak a talált tárgyakhoz, a természetből begyűjtött kövekhez, kagylókhoz, fakérgekhez, misztériummal teli jeleket képezve. A természet formáinak végtelen variációjából meríti formavilágának egyszerű nagyszerűségét. Minimalista formák ezek, amelyek első látásra akár jelentékteleneknek is tűnhetnek, viszont az egymáshoz való viszonyuk által életre kelnek a csoportokban.  A művésznő azáltal, hogy a természettel való mély kapcsolat kifejezését éri el, egy titokzatos, ősi tudásnak a szikráját pattintja ki.

Az agyag mint ősi anyag lehetővé teszi számára a természetben megtalálható organikus formavilágnak a hiteles leképzését. Nem utánzásai ennek, hanem kiegyensúlyozott, mélyen személyes visszaadása valamiféle ősi, archetipális mintáknak, amelyek mindannyiunk tudatalattijában léteznek. Azért annyira közvetlenek Jakobovits Márta munkái: bennünk vannak, ha még nem is tudatosítottuk őket. Hozzájuk közeledve létünk otthonosságának a szegmensét aktiválják, innen nyerik autentikusságukat. Ezáltal válik annyira hitelessé a Munkáim visszahelyezése a természetbe című performansza is.  Ugyanakkor ezt bizonyítja a művésznő két évvel ezelőtti iráni tapasztalata is, ahol – szavaival élve – „rokonokat talált”, ugyanis az iráni hegyekben olyan kövekre lelt, amelyek szinte ugyanolyanok, mint az ő alkotásai. „A hegyekben leltem olyan köveket, olyan »rokonokat«, amelyek éppen olyanok, mint az én munkáim. Ugyanazon textúrák és színkombinációk, mint az enyémek. Jó érzés volt ezt látni. Úgy gondoltam, »otthon« vagyok, ha így visszaválaszolnak nekem a kövek. Az én kompozícióim folytathatók az iráni hegyekben talált kövekkel.”[5]

Munkáinak színvilága, a földszínek keveredése a rozsda árnyalataival paradoxális módon nem az elmúlást, hanem a folytonosságot élteti, amely ősidők múltját a beláthatatlan jövő dimenzióival köti össze. Habár visszafogottságában alérendeltnek tűnik az alkotások formavilágához képest, mégis különös fontossága van: a színek és a jelek által – a kiégetési és megformálási technikáknak köszönhetően – válnak az alkotások egyediekké. 

A földre helyezett munkák a már megtett, végigjárt utat hangsúlyozzák, amelyre a Türkiz zarándoklat, A hely megjelölése megnevezések is ráerősítenek. Lépések a múltból a jövőbe vagy akár fordítva, a jövőből a múltba. Ezek az alkotások nem a tetszés igényének jegyében születtek meg, hivatásuk az, hogy meditálásra, elgondolkodásra ösztönzzék a nézőt.

A kiállítás installációinak darabjai független elemek, és azáltal, hogy kicserélhetőek, lehetőséget nyújtanak a kompozíciónak egy folyamatos változásra, újjászületésre. Interaktív jellegük által mindig új értelmet, hangulatot és értelmezési lehetőséget adnak a néző számára. Akárcsak a természet örökös változása, amely ebben a folyamatos átalakulásban nyeri el örökkévalóságát. Mint ahogyan Hérakleitosz mondja, hogy minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan. Mert hiszen még a látszólag nyugalomban levő dolgok is állandó változásban vannak, csak mi ezt nem látjuk mindig.

Dr. Kányádi Iréne művészettörténész

---

[1] Gheorghe Vida , Márta Jakobovits, Profil, Arta, 10-11 szám, 1981

[2] Maria Zintz, Jakobovits Márta,  Editura Muzeul Tarii Crisurilor, Oradea, 2012, 35. o.

[3] Szakáts Mara, Műteremlátogatás Jakobovits Mártánál, Új Élet, 1977.

[4] Nagy T. Katalin, Jakobovits Márta kerámiái, Beszélgetés a művésszel, Magyar Iparművészet, 1999/4, 40–42. o.

[5] Várad folyóirat, 2019/2. száma http://www.varad.ro/kovek-es-emberek-jakobovits-marta-irani-koszalasai/

 EMŰK, Sepsiszentgyörgy

Mire való a való? 

(számozott lépések Jánosi Antal művei között, Erdélyi Művészeti Központ, Sepsiszentgyörgy, 2021)

1. Valóban: van ami van. De mi is van? A világ és vele szemben az ember (a folytonos konfliktus, a Heideggeri világbavetettség), vagy a világ és benne az ember (a szimbiózis, hazaibb megfogalmazásban: azért van való, hogy valahol otthon legyünk benne)? S ha művész az ember, mit kezd vele? Faggatja (amolyan Leonardós magatartás), tematizálja (a realizmusok szándéka), esetleg azért piszkálja, hogy a létünk másságára, arra az egészen másra rápillanthasson?

És "miért inkább a valami és nem a semmi létezik?" - ezt Leibniz kérdezte így.

Ki más, ha nem az ember az aki a leginkább érezné, vagy tudná, vagy mindkettő, hogy mennyire egymásba csúszik a lét és a nemlét, a van és a nincs, a teljes és a hiányos, az értelmes és az értelmetlen, az egyértelmű és a többértelmű ?

Paul Celan egyik levelében azt írja, hogy soha nem volt képes a kitalálásra. A művész soha nem kitalálja a tartalmakat, hanem megtalálja azokat (vagy azok találják meg őt). Amit kitalál azok csak szavak (omotra), kifejezési formák.

2. Művészet. Valóság. Igazság. Idő. Tér. Jelen. Kortárs. Hagyomány. Avantgárd. Ember. Másság. Azonosság. Művész. Mű. Vészet. Omotra. Teleírható e fehérség véget nem érő fogalmakkal, csak fogalmakkal, mondatok nélkül vagyis értelmező vagy arra utaló kontextus nélkül, és egyet sem találnánk mely ne lenne kikezdhető. A szavak használata mégis általánosan elterjedt (a hallgatag létforma, bizony eltűnőben), sőt, az a meggyőződés is, hogy érteni véljük amit mondunk. Mert ez így is van. Csak néha bizonytalanodunk el, amikor valaki szokatlanul kérdez rá valami magától érthetődőre. Erre leginkább a gyerekek képesek. Meg a művészek némelyike, azok akiket a (nem feltétlenül gyermeteg) kíváncsiságuk a stíluságyazatokon kívűlre vezet. Olyanok az ilyen kérdések mint azok a homokszemek amik bekerülnek a kagyló belsejébe és aprócska sebet ejtenek, aztán a válaszféleségek váladékburka gyönggyé keményedik. Az elme a szabályos gyöngyszemeket szereti, vagyis azokat a válaszokat amik kerek egésszé állnak össze, bár legtöbbünk azzal is megelékszik ha legalább egy barokk alakzatra futja.

Mert a szavaknak igaz, hogy van történetük (vagy inkább történelmük?), vagyis felgyülemlett jelentésrétegek gubóznak bennük, de ezek pusztán lehetőségek épp úgy mint az új jelentések, és csak a használatuk során lesz egyik vagy másik: jelenvalóvá. Akik az elméleti berkekben járatosabbak, azoknak most bíztos beugrott Wittgenstein egyik sokat idézett tétele amit Esterházy Péter, röviden és érthetően így sűrített össze: a szavaknak nincs értelmük, csak szóhasználat van.

Ezt a megfogalmazást módosítom most úgy, hogy Jánosi Antal munkáihoz jobban passzoljon: nincs technika, csak anyaghasználat van. A képzőművészet szavai az anyagok, az anyagminőségek, a nyomok, amelyeket az anyag átvesz vagy átvisz egyikről a másikra, vagy kettő között függőben maradnak.

Az anyag örök. De ha ez így van, akkor semmi sincs változóbb mint az örök. Az anyag nem örök. De ha ez így van, akkor az örök csakis abban lehet (ha lehet) amit az anyag átvesz és átad. Vagyis kilök magából, hogy lehessen. A teremtő gesztus alkímiája és minden születésé. Transfiguratio (de persze, kikezdhető szó ez is).

3. Fa. Korongok. Szén. Évgyűrűk. Repedések. És persze a fekete. Meg a falak fehérsége. A tűz emléke. A tűz pattogó hangja mint a valóban megtörténtek nyoma. A tárgyi valóság. Pedig lehetett volna illúzió is: mimetikus ábrázolása a kiégett fának, festék ami elhiteti, hogy fa. De ez nem az, ez egészen más valami, ez nem nélkülözheti önnön valóságát. Akkor sem amikor a papírlaphoz préseltetik. Szénfoltok, körök. Sorakozó állásban vagy szórtságban. És a szilikonpöttyök, a fekete színre vált, áttetszőség, miatta rétegekre bomlik a felület. Itt minden rétegeire bomlik. Csüngés. Falhoz lapulás. Szolid keretek mint határok, ezen belül a képek mint vizuális furatok. 1oo x 7o. No.516. Numero kitudjahányadik. 4o x 3o. Kirakós méret, az egész kiállítás egyetlen jelszőnyeg. Némelyik képben egy-egy kiemelt motívum. Ez a valami más, de ez is csak jelzésszerűen történik, utalásként az értelmezhetőség egy másik rétegére. Például az emberi alak. Vagy a legjobb példa (szerintem) a palást: egy pár vonallal, foltal szugerált ruhadarab. De annak aki lapozgatott képzőművészeti albumokat, annak ismerős lehet Giotto egyik képéről. Szóval idézet. Akinek az is beugrik, hogy nem akárkinek a palástja, hanem a Júdásé, annak még tovább bővül az értelmezési skála. Nyitott műhely és nyitott művek. "A válság nem oldódik meg a statisztikai megszokásoknak megfelelően: állandó válságok sorozata ez, ahol a valószínűség az uralkdó, és mi választási szabadságot gyakorolunk" - ezt Umberto Eco írja, hol máshol, mint a nyitott mű esztétikájában. És ami ezt az egyértelműség - többértelműség  problematikáját illeti, ismét Esterházy Péter tömör és közérthető megfogalmazásához nyúlok: az igen-nem-hez, a bináris világhoz nem kell művész, az főként a talánhoz meg a lehethez kell.

4. "Hamlet: Nem látsz semmit? A királynő: Nem látok semmit, de látok mindent ami látható".

(Ez nem csak Shakespeare-idézet, hanem Arthur Danto egyik esszéjének - A művészet világa - mottója. A művészet a valóság tükre tételt, Hamlet észrevétele bonyolítja, az, hogy a tükör olyansmit mutat amit egyébként nem láthatnánk: önmagunkat.)

Érdemesnek tartom Jánosi Antal alkotói gondolkodásának néhány jellemvonását jelezni, úgy ahogy a magam tükrében felvillantak. Az egyik az, hogy (többnyire) sorozatban gondolkodik. Ez azt (is) jelenti, hogy nem pusztán az egyedi munka értékelendő, hanem az a láncolat is amelynek része. Nála ez a láncolat, nyitott szerkezet, folytatható, bővíthető, ismétlődésekere támaszkodik, olyan mint a szeriális zene (azt hiszem a számozás kényszere is ebből fakad). Egy másik jellemzője az, hogy kevés eszközzel a legtöbbet igyekezik kifejezni, vagyis egy fajta minimalizmus jellemzi. Ez általában segít elmélyíteni a témát, nem rá és nem köré épít, hanem rajta tartja a figyelmet. Egy harmadik észrevétel: munkáinak tartalma általánosan emberi tartalmak, nem aktuális társadalmi vagy politikai ihletettségüek. Negyedik jellemzőként azt a nyitottságát említeném amelyet az anyag, pontosabban az anyagok irányába mutat. A technikája nem egy forgatókönyv alapján alakul, ahol az anyagot belepréseli az akarat matricájába, hanem egy párbeszédet folytat vele, elfogadja ajánlatait, utána igazítja a forgatókönyvet. E találkozásból születik az, amit úgy nevezhetünk, hogy átminősülés. A művész esetében megtörtént, a közönség esetében még lehetőségként lebeg. A találkozásig. Pontosabban csak azt nevezhetjük találkozásnak amikor ez az átminősülés épp megtörténik. Minden más csak halasztás vagy emlékezés.

5. Találkozás. Remény. Ezek a fogalmak is, természetesen kikezdhetőek. De nincs olyan műalkotás amely ne hordozná magában az ilyen találkozások reményét. Engedjük hát magunkat hatásuk alá.

Dimény András

 

Jánosi Antal kiállítása 2021. július 30-ig látogatható a sepsiszentgyörgyi Erdély Művészeti Központban.

Fotók: Toró Attila, Pal Art Gallery

További képek az eseményről itt: https://www.facebook.com/media/set/?vanity=KlarikPhotography&set=a.301193334765014