RÉZBEN ÉRTHETŐ 

Makkai István  kiállítása Sepsiszentgyörgyön

 

 

2025. július 11-én az Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótereiben nyílt Makkai István szobrászművész önálló kiállítása. A tárlatot Nagy T. Katalin művészettörténész és Bordás Beáta az EMŰK vezetője megnyitották meg.

 

„Minden, ami látható, elrejt valamit, ami láthatatlan.” (René Magritte)

 Makkai különböző anyagokkal dolgozik, de szobrászatában előszeretettel használja a sárgarezet és a vörösrezet. Szobrászatának egy másik jellegzetes vonása a dolgok humoros, ironikus vagy éppen játékos megközelítése, ugyanakkor munkái gyakran egy konceptuális szituációba vonják be a nézőt, nem egyszer arra is ösztönözve a látogatót, hogy aktív részese legyen a művész által megteremtett, sokszor szürreális helyzetnek (Kalap-dimenzió; Hommage à René Magritte; Félhal). A szituációteremtés iránti vonzalmából egyenesen következik, hogy előszeretettel használja az installáció (Tiszta réz), a kinetikus művészet (Mező-dimenzió) vagy a videó (Nyugtalan tömeg) műfaját is, hogy az egyedi plasztikai megoldások egy performatív mezőben újabb jelentésrétegekkel gazdagodjanak. Plasztikai történetei rafinált gondolkodást tükröznek, amelyek szokatlan megoldásokat eredményeznek. Munkái a mindennapi élet eseményeire éppúgy érzékenyen reagálnak, mint a történelmi, társadalmi kérdéseket feszegető felvetésekre.

Jelen kiállítás a művész első átfogó, reprezentatív tárlata, amely a 2006 óta eltelt közel két évtized alkotásait mutatja be a nagy méretű installációktól kezdve a kisebb méretű rézszobrokig. A tárlat címe, Rézben érthető, egyrészt utal a szobrász által előszeretettel használt anyagra, amelyet mechanikus eljárásokkal, hajlítással, domborítással, vágással munkál meg, másrészt jól tükrözi a Makkai szobrászatában leginkább megnyilvánuló esztétikai minőségeket is, a humort, az iróniát és annak konceptuális mivoltát.

Makkai István 1983-ban született Marosvásárhelyen. Mesteri diplomáját a Kolozsvári Művészeti és Formatervezési Egyetem szobrászat szakán szerezte. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének, a Barabás Miklós Céhnek, valamint a budapesti MAMŰ Társaságnak. 2025-ben elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíját.

A tárlat, amely egy újabb Erdélyben élő fiatal képzőművész munkásságát mutatja be, 2025. szeptember 5-ig lesz látogatható az Erdélyi Művészeti Központ nyitvatartási rendje szerint, keddtől péntekig 9 és 17 óra között, illetve szombaton 10 és 14 óra között.

Túros Eszter

Egy mátrix dimenziói

 

A MAMŰ Társaság tevékenysége, a Marosvásárhelyi Műhely, majd a MA(születő) MŰ(vek) szókapcsolatokkal jelzett alkotói közösség – közel fél évszázados múltjával – a magyar képzőművészet történetének jelentős, meghatározó fejezetét képezi. Egy olyan szellemi közösséget takar, amelynek alkotóit elsősorban személyes, baráti szálak, a modernitás igénye, a kortárs művészi törekvésekben való aktív szerepvállalás szándéka és egy nehezen körülhatárolható, mégis zsigerien nyilvánvaló közös eszmeiség és gondolkodásmód tart össze, ez adja hajtóerejét.

A MAMŰ (1977/1978 – 83/84) indulása Marosvásárhelyhez kapcsolódik. Nevét Ágoston Vilmos író-esztétának köszönheti. A marosvásárhelyi Műhely Alkotókörből szerveződő csoportosulás elsősorban a szabadságot minden szinten korlátozó politikai körülményekre szubverzív módon reagáló, határokat átlépő, nemzetközi perspektívákat nyitó formai megújulásra törekvő alkotók közösségét, az itt és mást Bretter György-féle alkotás-esztétikai mozgatóelvnek a megvalósulásait jelentette. Az egyre inkább ellehetetlenedő körülmények azonban – több szimbolikus művészi önfelszámolási akciót, egyéni és csoportos művészi szertartást (’83) követően – magyarországi kivándorlási hullámhoz vezettek. Történetük folytatása már főleg Magyarországhoz kapcsolódik. Ez az időszak elsősorban a helykeresésről, a kapcsolódásokról, a bemutatkozásról, nézőpontváltásról szól. A ’91-ben Budaörsön MA(születő) MŰ(vek) néven megalapított képzőművészeti társaság már egy új fejezetet jelent a MAMŰ történetében. Az erdélyi kötődés továbbra is hangsúlyos, hiszen az alkotók jelentős része erdélyi származású, illetve tevékenységükkel továbbra is meghatározó szereplői az erdélyi képzőművészeti életnek.

Fontos momentumnak számít a ’91-ben létrehozott MAMŰ Társaság Kulturális Egyesület megalapítása, mely a rendszerváltást követően megalakult első, művészeket tömörítő szervezet, valamint a MAMŰ pincegalériájának ’94-es megszerzése, mely új lendületet adott tevékenységüknek. Rendszeres kiállításaikkal, kiadványaikkal jelentős tényezővé váltak a kortárs magyar művészet alakulásában.

A kezdetben baráti alapon szerveződő, progresszív szemléletű színrelépést követően az évtizedek során a MAMŰ egy több száz fős szervezetté nőtte ki magát, egy olyan laza, a közös múltnak köszönhetően családias kapcsolatokat ápoló művészek tágabb közösségévé, amelyet a szemléleti sokféleség, a földrajzi szétszakítottág jellemez. Egy olyan mátrixszerű, a kívülállók számára nehezen átlátható közösség, amely túlmutat nemcsak Erdély és Magyarország, hanem a Kárpát-medence határain is.

Ebben az eklektikusan sokrétű közösségben ma is jó néhány „ősalapító” tevékenykedik a fiatal tehetségek mellett. Nagy nevek, nagy alkotók társasága, amely egy szűk szellemi műhelyből indulva egy hatalmas, atipikus közösségként vált meghatározóvá.

A nagy egészhez közelítve egy nehezen szétszálazható, sűrű hálózat rajzolódik ki, amely mögött újabb és újabb hálózatok rendszere húzódik: kisebb csoportosulások, művésztelepek, művészprogramok, kiállítások, kifejezésmódok.

Közelítések

Jelen kiállítás nem vállalkozhat a MAMŰ széles körű bemutatására. A kiállítási körülményekhez igazodva igyekszik rálátást biztosítani a társaságot jellemző szellemi irányzatokra, a műfaji, mediális sokszínűségre. Egy olyan mátrixot, összefüggések elvont rendszerét, annak különböző dimenzióit hivatott bemutatni, amely a MAMŰ tagságának aktuális szakmai keresztmetszetét nyújthatja.

A kiállítás kurátorai, Zakariás István és Ferencz S. Apor képzőművészek negyvenhárom alkotót szólítottak meg, hogy munkáikkal hozzájáruljanak ehhez a kiállításhoz.

Körültekintő válogatásukkal nem történeti bemutatásra törekednek, hanem egyfajta aktualizálásra tesznek kísérletet, ismételten feltérképezve az aktív szereplőket, rávilágítva a társaság szakmai sokszínűségére, belső viszonyaira.

A MAMŰ történetéről, alkotóiról sokan írtak átfogó módon. Amit ma innen, Erdélyből, Székelyföldről sajátos perspektívából látunk, tovább árnyalhatja az összképet. A kiállítás mátrixának különböző dimenziói mentén rendeződnek egymás mellé az alkotások. Több irányban is elindulhatunk az így kijelölt hangsúlyoknak megfelelően.

Tér-idő mátrixok

A tér-idő mátrix szerint való értelmezés adja magát. A kiállítás arányosan vonultatja fel a különböző generációk képviselőit az alapítóktól a legfiatalabbakig, illetve szerepeltet főként erdélyi kötődésű és/vagy Magyországon élő alkotókat. Az így kirajzolódó hálózat, mely egyenrangú művészek közösségeként mutatja magát, számos kapcsolódási pontot, csomópontot jelöl. És bár annak méretei okán egy laza kapcsolati hálót feltételezhetünk az alkotók között, az egyesület csoportdinamikáját szemlélve, szorosabb, személyes és szakmai kapcsolatok válnak nyilvánvalóvá, galériás és művésztelepi együttműködések, különböző közösségi kezdeményezések, konkrét csoportos akciók válhatnak hangsúlyossá. Ahogyan a MAMŰ korábbi történetéhez közvetlenül vagy közvetett módon több csoportosulás is kapcsolható – mint például az 1990-ben alakult Block-Csoport (Katona Zoltán, Kopasz Tamás, Nagy István, Palkó Tibor, Sebestyén Zoltán), a Tulsó P’Art (Borgó György Csaba, Erőss István, Rohonczi István, Tasnádi József), az 1990 és 1994 között működő Pantenon csoport (Elekes Károly, Krizbai Sándor, Nagy Árpád Pika), vagy a Rózsa csoport (Kis Pál Szabolcs, Balog Csaba, Sándor János, Balog Erzsébet, Fazekas Csilla, Irsai Zsolt), amely a ’80-as évek végétől a ’90-es évek közepéig működött –, úgy a jelen kiállítás is több kapcsolódási pontot tesz kézzelfoghatóvá, több, MAMŰ-höz is köthető, azzal szorosan együttműködő csoportosulást, alkotótelepet érint.

Bár sok alkotó számára elsősorban egy kiállítási, támogatási lehetőségekkel járó tagságot jelent a MAMŰ, az több csoportosulással és művészteleppel is szoros összefüggésbe hozható. Erdélyi perspektívából nézve a Gyergyószárhegyi Művésztelep fontos csomópontnak számít, ahol a MAMŰ-s művészek szívesen látott visszatérő vendégek már több évtizede, olyannyira, hogy 2018 óta külön tábort is szerveznek MAMŰvésztelep név alatt. Vagy sokak számára éppen a szárhegyi művésztelep jelenti a kapcsolódási lehetőséget a MAMŰ-höz. Hasonló találkozási pontokként jelennek meg a MAMŰ által generálható térképén többek között a Szolnoki vagy a Gyermelyi Művésztelepek is. Változó szereplőkkel ugyan, de ezek a művésztelepek olyan találkozási pontok, szellemi műhelyek, melyek meghatározóak a MAMŰ mai alakulásában.

Műfajok és átfedések

A mátrix újabb dimenzióját a műfaji, kifejezésmódbeli diverzitás felől közelíthetjük meg. Természetesen egymástól nem élesen szétválasztható, függetleníthető dimenziókat feltételezünk, a kiállítás egésze sokkal inkább az összefüggések, áthallások irányából ragadható meg. Ennek ellenére az egymással párhuzamos közelítések újabb értelmezési kereteket jelölhetnek ki, illetve láthatóvá tehetnek olyan összefüggéseket, amelyek nem nyilvánvalóak. Történetileg szemlélve, a MAMŰ-sök legalapvetőbb karakterjegyei a műfajiságra vonatkozó, gyakori határátlépésekkel járó reflexív viszonyulások, hazai, kelet-európai viszonylatban progresszívnek számító alkotói beállítódások, a hagyományos műfajok megújítására való törekvések. Bizonyára érdemes volna megnézni az egyes műfajokat külön-külön is történeti szempontból, ily módon képet formálva azok alakulásáról. Mindez az alkotói attitűdök változásait is segítené folyamatként, koherens egészként szemlélni. Ez a kiállítás kortárs képet mutat ugyan, de az alkotások klasszikus műfaji előzményeikre is visszautalnak.

Ahogy képi kultúránkat mindinkább meghatározzák az egymással versenyt futó digitális képalkotási módok, a tárlaton szereplő munkák jelentős része is reflektál erre a jelenségre, különböző formákban. A határátlépő műfajok használatát néhányan munkamódszerüknek tekintik, az alkotás számukra egyfajta tanulási/megismerési folyamat is, a kortárs képalkotási lehetőségek feltérképezésére, a legújabb képfajták határainak tágítására.

Az új médiumok múlt és jelen dichotómiájában nyerik el hangsúlyaikat, a múlthoz, művészi tradíciókhoz való viszonyulás kérdéseit hozzák felszínre. Erre különböző példákat találunk a kiállításon, még a legmélyebben a képzőművészeti tradíciókban gyökerező kifejezésmódoknál is. Tematizáltan vagy rejtettebb módon, alkotói technikaként vagy mint médium válnak jelenvalóvá ezek az új képfajták és digitális képalkotási módok (Bodor, Koroknai, Nagy, Stefanovits, Szigeti), vagy éppen a művészi túltermeléssel szembeni fellépésként, egyfajta redukciót (Elekes), a személyes és közösségi múlt hordalékainak sajátos reciklálását teszik lehetővé (Daradics, Ferencz S., Újvárossy).

Miközben a MAMŰ-t kezdetektől fogva a progresszív szemléletmód, a műfaji megújulás, a kortárs beszédmódok keresésére irányuló állandó kísérletezés jellemezte, színvonalának egyik fontos mércéjét a klasszikus mesterségbeli tudás, a mélyen az európai hagyományokban gyökerező képzőművészeti kifejezésmódok gyakorlása jelentette. Hagyományos műfajaival a kiállítás úgy nyit művészettörténeti távlatokat, hogy közben sajátosan kortárs perspektívákat mutat, a kortárs valóság/környezet hagyományos eszközökkel történő átkeretezéseit. A kortárs realizmus különböző változatait látjuk (Babinszky, Bukta, Jovián, Szabó, Zakariás), realitások és szürrealitások határvonalán születő műveket (Dóró, Herman, Szotyori, Szurcsik, Szász), anyag és forma találkozásának esetlegességekkel is operáló, annak változó minőségeit plasztikus erővel láttató megoldásokat (Antal, Bocskay, Erdélyi).

A helyhez/környezethez/természethez való viszony a mátrix újabb dimenzióját jelölheti ki (Berze, Erőss, Pál, Ütő). A land-art, az akcióművészet műfajai megkerülhetetlenek a MAMŰ történetében. Jelen válogatás fotó-dokumentációkkal emeli be ezeket a kifejezésmódokat, illetve azok megváltozott mai formáit. A természetművészettel egy olyan művészi attitűd jelenik meg, amelyik a természetet nem tárgyának tekinti, hanem egyenragú alkotótársnak, az alkotás lényegét pedig efemer folyamatában definiálja.

A kiállítás tükrében az említett műfajok mentén könnyedén rendszerezhetők az alkotások, ez a fajta szétválasztás viszont egy lényegi MAMŰ-s vonást el is takar, a műfajváltások különös képességét, a médiumváltásokét, a kísérletezésre, határátlépésekre való nyitottságot.

Az identitás kérdései

A térbe és időbe vetettség tapasztalatának művészi felvetései az identitás kérdéseit hozzák felszínre. Ebből az szemszögből nézve terek és helyek különülnek el, kapcsolhatók össze.

A kint és bent, centrum és periféria, rurális és urbánus, múlt és jelen koordinátáiban egy olyan mentális tér képe rajzolódik ki, melyben az alkotások segítségével tájékozódhatunk. Az emlékezés sajátosan kialakított művészi gyakorlatai a kollektív emlékezetet hozzák működésbe, és ezáltal, közvetett módon személyessé is válhatnak. Az önfeltárás egyéni gesztusai, technikái a hétköznapok valóságának töredékeit keretezik át.

Az emlékekhez, múlthoz, hagyományokhoz való viszonyulások módjai újabb összefüggéseket teremthetnek. A különböző művészi reflexiók többirányú olvasat lehetőségét kínálják ebben a tekintetben.

Miközben a MAMŰ történetében mindvégig megfigyelhető az európai képzőművészeti tradíciókhoz való erőteljes ragaszkodás, a művészi tradíciókon keresztül történő öndefiniálás számtalan változata, ezzel párhuzamosan nyomon követhetők a klasszikus kifejezésmódoktól való el- és szembefordulás különböző megnyilvánulásai, a művészet mibenlétére folyamatosan rákérdező művészi nyelvkeresésnek akár a műtárgytermeléssel/-gyarapítással is szembeforduló kísérletező gesztusai. Párhuzamos világokat láthatunk, kortárs alkotói pozíciókat, amelyek a különböző képzőművészeti tradíciók felől értelmezhetők.

Az időhöz és térhez való viszonyulás különböző csoportosításokat, művészi attitűdöket tesz megragadhatóvá. A generációs különbségek nem kizárólag az új képfajták, a digitális képalkotási módok használatában érzékelhetők, sokkal inkább tartalmi szinten is hangsúlyossá válnak. Távolságok, közelítések, a kapcsolódás lehetőségeinek és lehetetlenségeinek felismerései olyan művészettörténeti kontextust nyitnak, melyek a társaságon belüli alkotói kapcsolatokra irányíthatják figyelmünket.

Az időkezelés tekintetében különböző irányok ragadhatók meg. Az emlékezés, annak gyakran alkotói technikává érlelt sajátos módozatait láthatjuk, a személyes és közösségi emlékezet határterületén megragadható emléktöredékeket, melyek nem csupán a múlt mozaikjaiként tűnnek fel, hanem a jelen meghatározó részeiként, eredeti összefüggéseikből gyakran kiszakadt, jelentésüket, jelentőségüket vesztett, az alkotás folyamatában reciklálódó fragmentumokként. A különböző realizmusok, a tárgyi realizmustól a mágikus realizmusig terjedő ábrázolásmódok az idő megragadásának sajátos változatait láttatják.

Az alkotások efemeritását hangsúlyozó, alkotói jelenléten alapuló folyamatművek az idő múlásával összhangban, az idő tapasztalatának esetlegességeivel együttműködve jönnek létre.

Az időtlenség álomszerű látomásai szürreális festői történésekben válnak jelenvalóvá, egymás mellé helyezve, egyszerre jelenítve meg a kint és bent, a valós és képzeletbeli dimenzióit.

Terek és helyek rajzolódnak ki, ahol idegenség és otthonosság, urbánus és rurális, privát terek, belső tájak és külső terek tájékozódásunk újabb koordinátáit jelölhetik. A helyhez, környezethez való viszonyulás, az adott helyekkel való együttműködés különböző alkotói beállítódásokat takarnak. A sokféleség ily módon is megragadható. Egy heterogén szerkezet struktúrája rajzolódik ki, melynek belső viszonyai nem mindig nyilvánvalóak ugyan, de összefüggéseikhez nem fér kétség. Egy mentális térkép, a világ változásaira érzékenyen reagáló erős közösség sejlik fel az alkotásokból, egy bonyolult mátrix megtartó hálózatában.