2019. március 13., szerda

Lábasház, Sepsiszentgyörgy


Gaál József
Földi rúnák, égi hieroglifák
Sipos Gaudi Tünde kiállításáról


   A természetben létező üzeneteket az ember teremti, de mégis úgy érezzük, hogy ez valami együttlétezés, együttlélegzés. Több volt ez a múltban, mint szimbiózis, de már az egymás mellett létezés is felbomlott. Nincs hittel átitatott kölcsönös tisztelet, elköltöztek azok a szellemek, akik a természettel egylényegű, majd a természet megszemélyesített lényei, akik sokezer évig biztosították a metakommunikációs csatornát. Talán, vagy számunkra itt és most biztos, hogy a művész egyik legfontosabb feladata az, hogy Gea minden teremtményével való kommunikációt valamilyen módon visszaszerezzük. A technikai révületben, a fogyasztás árufetisizmusában elmerült tömeg a természetet is csak elhasználja. Elhasználja valódi önmagát, azzal az átgondolatlan, lapos hiedelemmel, hogy majd mindent újratelepíthet, mindent újra legyárthat. Nem fogja fel, hogy egy éltető test organizmusát emészti, sorvasztja mértéktelenül, gátlástalanul, s valójában ő is együttsorvad a természettel. A legapróbb sebek is ezt fokozzák, emberek milliárdjai akár öntudatlanul ezt teszik. A természettel való bensőséges viszony a mai ember számára valami különös, elvont és személytelen pragmatizmusba torkolt.

  Sipos Gaudi Tünde munkái a művészet elvonatkoztatott, belső világában születnek, de absztrakciója organikus, jellé alakuló nyomhagyásai megőrzik a természeti formákat. Verbális kommunikáción túli, elvont képírásként fogalmazhatjuk meg munkáinak sajátos karakterét. Azt a szakadékot, ami ember és természet között létrejött, nem aktivistaként, nem, mint társadalomkritikát fogalmazza meg, hanem a művészet bensőséges nyelvén. Hiányt, ami az érzéseken túl valódi veszélyt jelent az emberre. Azt bizonyítva akarva-akaratlanul, hogy az ember legmélyén a természettel való kommunikáció nem halhat el, hogy a láthatatlan gyökerek nem tűntek el. Mindenkiben van valami artikulálatlan, kellemetlen érzés, amikor környezetét egyre mesterségesebbnek érzi. A látszólagos jólét mögött egyre sivárabb lesz a világ. Ennek ellenére az érzékeny befogadó egyszerre több úton is elindulhat a felfedező úton, de nem azért, hogy megfejtse a művek jelentését, hanem azért, hogy belemerüljön abba a világba, amit elsősorban a lélek membránjai képesek felfogni. Az érzékiségnek és a líraiságnak egy puritán világába, ahol az elvontság nem kilúgozottság, az absztrakció nem az érzelmek elfojtása.

  A nyírfa – akár Jákob lajtorjája – a sámánoknak az éghez közel vivő eszköze. A nyírfakéreg nagyon sok kultúrában rituális eszköz, gyógyító ereje van, kiűzi a nyavalyát a testből. Mágikus erejével a magyar paraszti hagyományban is rontáselhárító, védő szerepe volt. Skandináv és ázsiai nomád népeknél szinte kivétel nélkül nagy becsben tartott, szent fa. Hamvas Béla A babérligetkönyv című kötetében a fákról írt esszéjében a vegetatív világ öntudatlan áradásáról, időtlen, ciklikus ritmusáról, állandóságáról ír. Az emberi lét csak a viszonyok állandósága által maradhat egyensúlyban. A természet lelke az ember lelkületétől él, a fákból sugárzó nyugalom csak érzelmi egybeolvadással ad életerőt. Az odaadás, azonosulás, ami feladja önmagát, a fában fejeződik ki, állandóságában találhatja meg az ember eredendő, természeti stabilitását. A nyírfa Hamvas számára a szűziességet sugározza, az öntudatlanságban létező tisztaságot. Gyengédség, üde gondtalanság sugárzik a nyírfából, ha engedjük érdek nélküli érzelmeinket áradni, ha mi is az öntudatlansággal teremtjük befogadó éberségünket. Éltető és gyógyító nedvet ereszt, lehántott kérgével véd, olyan lény, aki áldozva odaajándékozza kincseit. Mint minden fa öntudatlanul feláldozva ajándékoz, mert áradva él, örökké terjed és fejlődik. Az ember, mint tudatos lény, mint érző lény mértékkel kell, hogy használja ezt az áldozatot. Ha a természet áradó mértéktelenségét nem töri meg önös, számító mértéktelenségével, akkor megmaradhat még valami az eltűnő, kölcsönös egyensúlyból. A kéreg nélküli csupasz fa egyszerre hasznosítható anyag az ember számára, de elszenesedve, széthullva az értelmetlen pusztítást jelképezi. A sötétlő facsonkok, forgácsok némasága üzen, jól látható az elfogyás, eltűnés. Mikor a natura morta szimbolikája egy pólus irányába mutat, csak vanitas, csak az elmúlás. Az újjászületés, a kisarjadás, a kicsírázó mag ereje még rejtve van, még várat magára. A munkák szépsége ezért borongós melankólia. A tenyérnyi festett, rajzolt haikuk libbenő könnyedsége helyett, robusztus fekete foltok terjednek. Komor, nordikus melankólia ez, ami az erdélyi világnak egyik pólusa, aminek lényege az égre törő magasságok zord ereje, vagy a megtört fa mélységbe hullása, mint az életéért küzdő gerinc roppanásának tragikussága.

  Sipos Gaudi Tünde művészetének nem sajátossága a zord romantika apokaliptikus hangzása, de ebben a csendben, vagy inkább repetitív, alig hallható morajlásban drámai háttérhangok is felsejlenek. A természetért aggódás egyben saját létünkért való felelősség. A szétforgácsolódás és az elemek keringő, forgó újratömörödése. A lélek belső világának központot kereső, cirkuláló, keringő mozgása a kozmikus körforgás érzeteivé válik. A széthullás utáni vákuum centrumba tömörítő ciklikus újjáéledése, természet sugallta reménye. A testbe hasított, sebző rúnák és az égi gomolygásból, távoli hieroglifák üzeneteiből inkább csak érezhető és sejthető a jövő. Az a jövő, amit az elmúlt tapasztalataiból, az emlékezés által teremtünk. Ahogy a mitikus világ látnokai, a felhő vonulásából, faágak egymást keresztező, véletlen halmából, áldozati állat kibomló belsejéből, úgy a művész is a képírás rejtett üzeneteivel tárja fel rejtett világunkat. Egyetemes és személyes letisztult rejtjelek világává egyszerűsödik. A közös nyelvet keresve, közösnek hitt és annak is bizonyuló értékrend megtalálásához az egyetemes szimbólumokat a természetből kell kiemelni. A feketeség növekedése inkább eltűnés, mint tömörödés, vagy telítettség. Inkább űr támad, hiányosság, benne az alaktalanság. A tér világából való kihasítottság, a fa kihamvadása. A negatív tér eltűnés, kialvás, sötétség. Elnyelés. Ez a vegetatív, tudattalan régió minden lélekben mélyen lappangó elszakíthatatlan kapocs. Túlmutat a kor felszíni individualitásán, de megőrzi a személyesség hangját, ami által felszínre kerülhetnek azok az archetípusok, amelyek zsigeri, mágikus erővé válhatnak. Elmúlhatatlan létük más formában jelentkezik, de eredetük nem a változó forma, nem a lineáris időbe vetettség.

 Sipos Gaudi Tünde zárt burkok időtlen kozmikusságának redukált világából a tagolt időben bomló, szakadozó formák világába jutott. A fa teljessége, mint a lét stabilitásának, állandóságának örök szimbóluma csonka, darabolt tárgyként széthullva szembesít a széthullás folyamatáról. Az egész elveszítésének, a Nagy Egész felbomlásának tragikumáról. A technikai társadalom szekularizálódásával az egészet összetartó szimbólumok tárgyiasulnak, kihullnak a szövedékből, a kollektív világképet felcserélődik az önmagában lévő, szabadnak hitt individuum magányára. A tudatos lény emlékezik és tervez, a tudatos lény racionális és irracionális. Eltávolodva a munkák bensőséges, lírai világától, messziről tekintve Sipos Gaudi Tünde munkáiban a rend és káosz kettősségében van a fő hangsúly, ami komplementer pólusai a ma élő embernek. Keresve a rendet, felmutatva a mitikus rend hiányát, ami egyben saját létünk bomlasztása. A természettel együtt lélegző archaikus lét is csak tudatosan hozható vissza, ez a kapocs szétfoszlott, az öntudatlan összeforrottság természeti lénye már nem létezik. Már megszűnt, s csak újjászületésében reménykedhetünk. A természetet megmentő, gyógyító és élni hagyó, kölcsönös lét szimbiózisát kell az embernek újrateremteni.

  Sipos Gaudi Tünde sepsiszentgyörgyi kiállítása 2019. március 8-án nyílt a Lábasházban. A megnyitón, Gaál József gondolatait Pálffy Tibor színművész tolmácsolta. A kiállítás  március 29-ig látogatható
  Az alábbiakban képek megnyitóról.



2019. február 6., szerda

Új Kriterion Galéria, Csíkszereda

A kéreg ritmusa
Herman Levente kiállítása 



  Herman Levente A kéreg ritmusa című egyéni kiállítása az alkotó legújabb munkáit vonultatja fel, melyek szokatlanul új hangvételű irányt képviselnek a tekintélyes életműben. A marosvásárhelyi születésű (1976), de évtizedek óta Magyarorsgon élő és tevékenykedő művész egyike az 1997-ben létrejött és azóta a magyar kortársvészeti szcéna szerves részét képe Élesdi Művésztelep alatóinak.

  Herman új sorozata ismételt tanúbizonyga a művész bravúros ecsetkezelésének és virtuóz technikájának. El pillantásra realista erdőrészleteket és természetábrázolásokat fedezhetünk fel, ám alaposabban megvizsgálva a képeket, egy szürreális erdőben találjuk magunkat, ahol a fatörzsek geometriája, ritmikus ismétlődése, a fények érzékeltetése és a fehér átható színe Hermanra jellemző módon mélyebb rétegek felfedezésére és továbbgondolásra késztetik a befogadót. Herman Levente sajátos színezetű világa, személyes szimbolikája, szürreális, mégis valóságból építkező tájai és azok részleteiben megbúvó rejtelmei tárulkoznak a néző elé új, a természetet ábrázoló sorozatának alkotásain is.

  Herman Levente 2007-ben csatlakozott a Várfok Galéria állan művészköréhez és az utóbbi években számos sikert könyvelhetett el. Több alkotása megtalálható jelentős magyar és nemzetközi gyűjteményekben, például a Magyar Nemzeti Galériában, az athéni Frissiras Múzeumban, a tengerentúlon pedig a 21c Múzeumban, Kentuckyban (USA).  Ezen kívül műveit számos országban bemutatták egyéni kiállításokon, többek között a milánói Edward Cutler Gallery-ben (I), a bukaresti Zorzini Gallery-ben (RO) vagy a pekingi Hong Zi Lan Galériában (CHN). A művész munkái Európa-szerte számos nagy magángyűjtemény részét képezik.


  Herman Levente kiállítása 2019. február 20-án, 18 órától nyílik a csíkszeredai Új Kriterion Galériában (Petőfi u. 4.)