Vida Gábor

BETON  – Herman Levente képei elé

 

Ha lehet ilyet mondani, akkor a 20. század a beton korszaka volt, és az ember sikeresen hozott létre egy embertelen világot a saját maga számára, az épített környezet elfedi a természetet, meg is szűnteti, bezárja az embert valamibe, ami nem élő már, és végső soron kizárja önmagából. A cement eredetileg egy kötőanyag, amely a köveket és a téglát tartotta össze, ma már ez a habarcs lett az anyag, ezt kell vassal erősíteni, kővel és üveggel dekorálni. De a beton valójában öncélú anyag, kezdetben iszap, azután forma, végül törmelék, amelyből egész hegyek vannak, és egyre több lesz. Ha valakinek olyan érzése támad egy tömbháznegyedben, hogy befalazták, akkor ezen nem kell csodálkozni, és hiába ígérték meg a hőskorban, hogy a beton olcsó házakat fog eredményezni, nem úgy lett. A beton fenyegető valóság, szimbólum és metafora. Nem mintha nem lenne lehetséges betonból is szép házakat építeni, csakhát ez a ritkább. Az ipari monstrumok mutatják meg a beton valódi természetét, és a végtelenül sivár lakótelepek, amelyek átlagos földrengéskor úgy dőlnek össze, mint a kártyavár, mert a gravitáció törvényei könyörtelenek. Még erre sincs szükség. A Kelet-Európában ismerős ember tudja, milyen rövid idő alatt intézi el a nővényzet és a víz a leghatalmasabb kolosszust is. A művészet bő száz éve felfedezte ennek az ember által kreált, embertelen és ember ellenes világnak az iszonyatát, meg is botránkozott rajta, fel is háborodott, kétségbe is esett, de a világon változtatni már nem tud. Erről le is mondott, viszont átalakult ő maga, felfedezte a mállást, a repedést, a törésvonalakat, a fűszál, a penész, a zuzmó vagy az ecetfa pusztító hatását, mert a víz, a napfény, a szél mindent erodál. A beton olyan rövid életű diadalmas anyag, hogy az már szinte fáj, legalább is szomorú. Geológiai perspektívából mindaz, amit a 20. század összebetonozott, majd két ujjnyi meszes üledék lesz, nem több. Megvan ennek a sajátos melankóliája, mint annak az érzésnek is, hogy elmúlt már a világvége, csak nem vettük észre, mert egy kipingált, repedezett, hámló betonfal éppen eltakarja. Abban sem lehet senki biztos, hogy ez a fal nem a fejében, a tudatában vagy a lelkében van. Hermann Levente képein valaminek utána vagyunk, ez nagyon világosan, pontosan és bámulatos részletgazdagságban jelenik meg, kivált ha a képek nagy méretét is érzékeljük. Utána vagyunk, és mi jöhet még? Hiszen ha van megfigyelő, nem múlt el még minden. A megfigyelőt bevonzza a látvány, ez minden nagyméretű festmény sajátja, hogy a néző nem tud elkülönülni, hanem része az ábrázolt és kiterített látványnak. A bélyeg és a miniatúra egy tárgy, amit oda teszek, ahova akarok, a freskó és a nagyméretű kép egy kapu, amin be lehet lépni, nyitás egy világra, aminek én is a része vagyok. A hátrálás, a perspektíva keresése és rögzítése a viszony elfogadása, az ember elfordul, elviszi a tekintetet, amit a feltárulkozó látvány visszahív és visszavesz. A nagyméretű képen van egy rejtett fókuszpont, amit a tekintet mindig megkeres, belehelyezi magát a néző, ettől már a kép nem egyszerű felület, hanem kiterjedéssel bír. Lehet azon elmélkedni, hogy ez optikai csalódás, hatáskeltés vagy éppen a néző részvétele: én adok valamit, vagy én kapok. És mivel ezek a képek feltűnően hasonlítanak a mindennapi valóságunkban meglévő (nem művészi) képekre, az otthonos otthontalanság érzését és kettősségét keltik. Hol ér véget a tapasztalati valóság, és hol kezdődik a művészi látvány? Meg lehet-e ragadni az átmenetet, folyamatként és határként. A nagyon pontos vonalak, a részletek gazdagsága észrevétlenül visz át a valóságból a látványba és a fikcióba. Mi van előbb, és mi van később? Az ok-okozatiság akkor is izgalmas emberi probléma, ha már felborult, és tudjuk, hogy mesterséges különbségtétel. Mindig van előbb és utóbb, akkor is, ha a sorrend felcserélhető. Én nézem a képet, vagy a kép lát engem, szereplő vagyok-e vagy célpont, van-e biztonságos elhatárolódás, vagy ilyesmi eleve nem is lehetséges? A hatás alapvető célja, hogy a hatáskeltés mechanizmusait elrejtse a megfigyelő szeme elől, és bármennyire okos vagyok megfigyelőként, ne tudjam kivonni magamat. Részt veszek benne, engedem, része lehetek. A műtárggyal mindig vitatkozunk, akkor is, ha ezt nem érzékeljük, a műtárgy gesztus és provokáció, az emberi létezésnek olyan kiterjesztése, amelyre szükségünk van. Olykor pedig menekülnénk a hatása és a következtetései elől. A modernkori ember vesztésre áll a maga által alkotott valósággal szemben. Minden művészi gesztus az ember emberségét keresi, és az ember emberségének fogyatkozását mutatja fel. Részletek, töredékek, forgácsok, amelyek az egészre emlékeznek és emlékeztetnek. Lehet-e valami annyira csúf, hogy már szép? 

A retorikus kérdés mögött súlyos tapasztalat áll. A szép részletprobléma, bár nem elhanyagolható. Ahogy a természet nem tud a boldogságról, hiszen az egy metafizikai probléma, úgy a művészet is elengedi az önmagáért tetsző szépet. Többet akar. Az egészet, a teljeset, a mindent, akkor is, ha ebben a saját megszűnésének kockázata és lehetősége is benne foglaltatik. Ez a létezés mindenkori kockázata, és az alkotásé úgyszintén. A halál perspektívájába állított élet. Herman Levente festett képei a lehető legmesszebbre mennek el ebben az egzisztencialista kontextusban. Lehet-e még festeni? Lehet. Látunk-e még? Látunk. Akarunk-e még látni? Nem biztos. Van-e valami a láthatón túl, és mi az? Hogyan lehet röviden és közérthetően elmondani vagy ábrázolni? Nem lehet. És mégis. A festészet problémája ugyanaz, mint minden művészeté, a láthatóval felidézni a nem-láthatót, a hatással létrehozni azt a teret, amelyben megjelenik az a valami... Ez nem szándék, és nem ideológia, ez a kikerülhetetlen következmény. És minden bizonnyal ez az alap. Ha nem volna az a valami, akkor nem próbálnánk felidézni, nem próbálná senki felidézni. A semminek is valamilyen formát kell adni, vagy nevet. Én festek, és ti nézzetek, lássátok meg magatokat abban a nincsben, aminek ez a formája, ez is.

 

 

Képiró Ágnes

A múlt bevillanó töredékei

Fazakas Ildikó és Ferencz S. Apor szolnoki kiállításáról

 

Számos esetben, mikor kezünkbe kerülnek a közelmúlt fotói, emléktárgyai, nosztalgikus érzések kerítenek hatalmukba. A múlttal való találkozásnak – különösen a művészetekben és a társadalomtudományokban – lehet egy szembenéző, traumafeldolgozó küldetése is, mely a kollektív, közös emlékrétegeink felidézése és azok újraértelmezése által az egyéni, perszonális emlékek szálán erősíti a közös feldolgozás metódusait. Ez pedig tekinthető az alkotóművészet társadalmi szerepvállalásait illetően egy kiemelten fontos küldetésnek.

Fazakas Ildikó és Ferencz S. Apor Csíkszeredán élő képzőművészek 2023. augusztusában rezidenciaprogramon vettek részt a Szolnoki Művésztelepen. A MAMŰ Társaság és a Szolnoki Művésztelep több évre visszatekintő, és egyre szorosabbá váló együttműködésének köszönhetően idén immár harmadik alkalommal szerveztek közös szimpóziumot Szolnokon, és 2023-ban elindult a rezidencia-együttműködés is. Az egyhónapos program zárásaként közös kiállításon mutatta be a művészpár a Szolnokon készült friss munkáit, valamint egy-egy korábbi sorozatát. A Szolnoki Művésztelep Kert Galériájában nyílt kiállítás az emlékezés szálára felfűzve a múlt megértésének kérdéseit járja körül, két különböző úton és két különböző alkotói attitűddel. Bár narratív elemeiben elkülönülnek, az egyéni és kollektív emlékezet vizuális interpretációit eltérő aspektusból közelíti meg a két kiállító művész, munkáik eleven dialógust alkotnak egymással, melyet erősít a kapcsolódási pontjaikat hangsúlyozó tálalás is: ugyanis a galéria két termében nem egymástól elkülönítve jelennek meg a sorozataik.

Fazakas Ildikó a családi traumák mentén foglalkozik az emlékezéssel. A generációs traumákkal való szembenézés bár – a művészi szándéktól némileg eltérően – nem marad nosztalgiamentes, mégis a régi családi fotók elemeinek felhasználásával készült munkák az önismeretről és a generációs traumákkal való szembenézésről, azok alkotásokon keresztül történő feloldásáról szólnak. A kiállításon bemutatott 2016-os, textilekre rajzolt és varrásokkal, rátétekkel kiegészített Időrajzok című sorozatában a múltfeldolgozáshoz viszonyulást az elvarrt és elvarratlan szálak kontextusában vizsgálja. A szolnoki rezidenciaprogram alatt készült, Töredékek ciklus című sorozatában a múlt traumafeldolgozásának másik metódusa, az emlékek szőnyeg alá söprése, elrejtése, „eldobozolása” jelenik meg. Noha az emlékezetünk természeténél fogva az évek, évtizedek folyamán halványul és fragmentálódik, a memória nem törli, s minél mélyebb érzelmi töltetű, annál élénkebben és gyakrabban idézi fel, befolyásolva ezáltal az egyén jelenének és jövőjének történéseit. Az emlékezet töredezettségének képi formáit Fazakas Ildikó valamennyi kiállított művén tetten érhetjük, csakúgy, mint rétegzettségét és annak a későbbi emlékekkel, vagy a szerzett tudással vegyülő jelenségét, melynek legszembetűnőbb példái a bibliai, Jeremiás prófétától idézett, írógéppel írt generációs áldás sortöredékekei a legfrissebb, dobozkeretekben látható sorozat elemein: „…olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, mely a folyóhoz ereszti a gyökerét és nem fél, ha jön a hőség…” (Jer 17, 7-8). A generációkon át viselt traumák feloldásának szándékával megidézett szöveg egyes részletei több alkotáson is megjelennek, de egyiken sem szerepel a teljes idézet. 

Ferencz S. Apor munkássága egy másik emlékfelidézési típus, szintén az idő múlásával keletkező jelenség, az emlékek elhalványulása mentén érhető tetten. A kiállításon látható korábbi, Ismerős jelképek című sorozatának alapját gyermekkorát, a nyolcvanas éveket idéző személyes vonatkozású és talált tablófotók vászonra nyomott, fekete akril lazúrral a tónusokat visszavett, azaz elhalványított fotók képezik. Ezekre a fotókra a technika órákon akkoriban gyakran használt eszközzel, lombfűrésszel vékony falapból kivágott, mindannyiunk számára ismert jelképeket applikál. Az ikonok és jelek „fehér foltként” való megjelenítése az emlékezésnek arra a jelenségére utalnak, amikor a múlt eseményei egy-egy történet felidézésén belül hiányosan elevenednek meg. Ferencz S. Apor jelképei derűssé, nosztalgikus emlékké tesznek egy kemény időszakot, mely a felhőtlen gyermekkor, a diákcsínyek emlékeivel vegyülve mégis széppé, megmosolyogtatóvá válik a mából visszatekintve. Ugyanakkor a közelmúlthoz való könnyed kapcsolódás és a legújabb, Szolnokon készült munkák egy tükröt is tartanak korunk társadalma elé, a kritika tükrét, szembeállítva a nézőt az emberi kapcsolatok kettősségével, visszásságaival és töredezettségével. A Hasított táj című friss munkájának két 90 fokkal elfordított, feltekert talált tájképe egyaránt lehet mindenki számára ismerős, mindannyiunk belső tájélménye, mely a szülőföld vagy a választott új lakhely kérdését veti fel. Napjainkban, főleg a perifériavidékekről való tömeges elköltözések és elnéptelenedések révén különösen releváns a felvetés, mely már nemcsak identitásbeli, hanem össztársadalmi probléma is.

Fazakas Ildikó és Ferencz S. Apor kiállítása mind gondolatiságukat tekintve, mind igényes és szemet gyönyörködtető kidolgozottságuk és installálásuk okán is izgalmas és megszólító erejű, a művek között bent tartó tárlat, mely akár traumafeldolgozóan, akár nosztalgikus iróniával hívja elő a múlt töredékes emlékeit, mindannyiunk közös múltjáról és jelenéről szól, de a közös jövőnek is üzen.

Fazakas Ildikó és Ferencz S. Apor kiállítása, Szolnoki Művésztelep – Kert Galéria, 2023. augusztus 31. – október 30.

Az írás eredetileg megjelent az Országút online-on 2023. szeptember 11-én: https://orszagut.com/kepzomuveszet/a-mult-bevillano-toredekei-fazakas-ildiko-ferencz-s-apor-kiallitasa-szolnok-5016?fbclid=IwAR1uLrnof7Sj--QxMSzE1EvIJ196i-06n8S01O2zZlEordhQwnMR0jPbk0M