fórumtizenöt

Vida Gábor

BETON  – Herman Levente képei elé

 

Ha lehet ilyet mondani, akkor a 20. század a beton korszaka volt, és az ember sikeresen hozott létre egy embertelen világot a saját maga számára, az épített környezet elfedi a természetet, meg is szűnteti, bezárja az embert valamibe, ami nem élő már, és végső soron kizárja önmagából. A cement eredetileg egy kötőanyag, amely a köveket és a téglát tartotta össze, ma már ez a habarcs lett az anyag, ezt kell vassal erősíteni, kővel és üveggel dekorálni. De a beton valójában öncélú anyag, kezdetben iszap, azután forma, végül törmelék, amelyből egész hegyek vannak, és egyre több lesz. Ha valakinek olyan érzése támad egy tömbháznegyedben, hogy befalazták, akkor ezen nem kell csodálkozni, és hiába ígérték meg a hőskorban, hogy a beton olcsó házakat fog eredményezni, nem úgy lett. A beton fenyegető valóság, szimbólum és metafora. Nem mintha nem lenne lehetséges betonból is szép házakat építeni, csakhát ez a ritkább. Az ipari monstrumok mutatják meg a beton valódi természetét, és a végtelenül sivár lakótelepek, amelyek átlagos földrengéskor úgy dőlnek össze, mint a kártyavár, mert a gravitáció törvényei könyörtelenek. Még erre sincs szükség. A Kelet-Európában ismerős ember tudja, milyen rövid idő alatt intézi el a nővényzet és a víz a leghatalmasabb kolosszust is. A művészet bő száz éve felfedezte ennek az ember által kreált, embertelen és ember ellenes világnak az iszonyatát, meg is botránkozott rajta, fel is háborodott, kétségbe is esett, de a világon változtatni már nem tud. Erről le is mondott, viszont átalakult ő maga, felfedezte a mállást, a repedést, a törésvonalakat, a fűszál, a penész, a zuzmó vagy az ecetfa pusztító hatását, mert a víz, a napfény, a szél mindent erodál. A beton olyan rövid életű diadalmas anyag, hogy az már szinte fáj, legalább is szomorú. Geológiai perspektívából mindaz, amit a 20. század összebetonozott, majd két ujjnyi meszes üledék lesz, nem több. Megvan ennek a sajátos melankóliája, mint annak az érzésnek is, hogy elmúlt már a világvége, csak nem vettük észre, mert egy kipingált, repedezett, hámló betonfal éppen eltakarja. Abban sem lehet senki biztos, hogy ez a fal nem a fejében, a tudatában vagy a lelkében van. Hermann Levente képein valaminek utána vagyunk, ez nagyon világosan, pontosan és bámulatos részletgazdagságban jelenik meg, kivált ha a képek nagy méretét is érzékeljük. Utána vagyunk, és mi jöhet még? Hiszen ha van megfigyelő, nem múlt el még minden. A megfigyelőt bevonzza a látvány, ez minden nagyméretű festmény sajátja, hogy a néző nem tud elkülönülni, hanem része az ábrázolt és kiterített látványnak. A bélyeg és a miniatúra egy tárgy, amit oda teszek, ahova akarok, a freskó és a nagyméretű kép egy kapu, amin be lehet lépni, nyitás egy világra, aminek én is a része vagyok. A hátrálás, a perspektíva keresése és rögzítése a viszony elfogadása, az ember elfordul, elviszi a tekintetet, amit a feltárulkozó látvány visszahív és visszavesz. A nagyméretű képen van egy rejtett fókuszpont, amit a tekintet mindig megkeres, belehelyezi magát a néző, ettől már a kép nem egyszerű felület, hanem kiterjedéssel bír. Lehet azon elmélkedni, hogy ez optikai csalódás, hatáskeltés vagy éppen a néző részvétele: én adok valamit, vagy én kapok. És mivel ezek a képek feltűnően hasonlítanak a mindennapi valóságunkban meglévő (nem művészi) képekre, az otthonos otthontalanság érzését és kettősségét keltik. Hol ér véget a tapasztalati valóság, és hol kezdődik a művészi látvány? Meg lehet-e ragadni az átmenetet, folyamatként és határként. A nagyon pontos vonalak, a részletek gazdagsága észrevétlenül visz át a valóságból a látványba és a fikcióba. Mi van előbb, és mi van később? Az ok-okozatiság akkor is izgalmas emberi probléma, ha már felborult, és tudjuk, hogy mesterséges különbségtétel. Mindig van előbb és utóbb, akkor is, ha a sorrend felcserélhető. Én nézem a képet, vagy a kép lát engem, szereplő vagyok-e vagy célpont, van-e biztonságos elhatárolódás, vagy ilyesmi eleve nem is lehetséges? A hatás alapvető célja, hogy a hatáskeltés mechanizmusait elrejtse a megfigyelő szeme elől, és bármennyire okos vagyok megfigyelőként, ne tudjam kivonni magamat. Részt veszek benne, engedem, része lehetek. A műtárggyal mindig vitatkozunk, akkor is, ha ezt nem érzékeljük, a műtárgy gesztus és provokáció, az emberi létezésnek olyan kiterjesztése, amelyre szükségünk van. Olykor pedig menekülnénk a hatása és a következtetései elől. A modernkori ember vesztésre áll a maga által alkotott valósággal szemben. Minden művészi gesztus az ember emberségét keresi, és az ember emberségének fogyatkozását mutatja fel. Részletek, töredékek, forgácsok, amelyek az egészre emlékeznek és emlékeztetnek. Lehet-e valami annyira csúf, hogy már szép? 

A retorikus kérdés mögött súlyos tapasztalat áll. A szép részletprobléma, bár nem elhanyagolható. Ahogy a természet nem tud a boldogságról, hiszen az egy metafizikai probléma, úgy a művészet is elengedi az önmagáért tetsző szépet. Többet akar. Az egészet, a teljeset, a mindent, akkor is, ha ebben a saját megszűnésének kockázata és lehetősége is benne foglaltatik. Ez a létezés mindenkori kockázata, és az alkotásé úgyszintén. A halál perspektívájába állított élet. Herman Levente festett képei a lehető legmesszebbre mennek el ebben az egzisztencialista kontextusban. Lehet-e még festeni? Lehet. Látunk-e még? Látunk. Akarunk-e még látni? Nem biztos. Van-e valami a láthatón túl, és mi az? Hogyan lehet röviden és közérthetően elmondani vagy ábrázolni? Nem lehet. És mégis. A festészet problémája ugyanaz, mint minden művészeté, a láthatóval felidézni a nem-láthatót, a hatással létrehozni azt a teret, amelyben megjelenik az a valami... Ez nem szándék, és nem ideológia, ez a kikerülhetetlen következmény. És minden bizonnyal ez az alap. Ha nem volna az a valami, akkor nem próbálnánk felidézni, nem próbálná senki felidézni. A semminek is valamilyen formát kell adni, vagy nevet. Én festek, és ti nézzetek, lássátok meg magatokat abban a nincsben, aminek ez a formája, ez is.